Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Száraz György: A tábornok II. (életrajzi esszé)

nimum ezt tette volna Rákosi Mátyás is alighanem —), hazafelé menet pedig dühösködött.

Kié volt ez a felháborodás? Az „úrifiúé”? A kommunista tábornoké? Gondolom, az emberé, aki a pécsi fiatal hadnagyból lett az új hadsereg tábornokává. S a két történetben együtt találhatni a sivár kisszerűséggel való kibékíthetetlen ellentétet.

Pálffy el tudott szakadni osztályától? El, mert el is szakadt. De mindig marad valami a gyermekkorból, az ifjúságból: emlékek, kötődések; ízlésbeli, viselkedési, gondolkodási sémák; sőt: több-kevesebb előítélet. A „korszakok” mereven el nem választhatók, egyikből a másikba mindig átszüremkedik valami. A származás, neveltetés nem predesztinál, de több-kevésbé determinál. Lukács György viselkedésében haláláig megőrzött valamit a századelei felvilágosult nagypolgár szellemi arisztokratizmusából — hanghordozásában, szivarja „kezelésében” akár —, s ezt később sokan próbálták leutánozni, mint „intellektuális- munkásmozgalmi” mianírt — vaimi kevés sikerrel. Ahogy mások hiába próbálták utánozni Szalvai Mihályt, akit először bajtársai neveztek el kicsit csipkelődő elismerésképpen „magyar Csapajevnek”, s aki a tábornoki uniformisban is megőrizte az egykori kőműves és közkatona bizonyos vonásait. Spanyolországi front- bajtársa jellemezte eképpen: „Mások biztosan jobban értettek nála a stratégiához; ő az emberekhez értett. Ha szorult helyzetben voltunk, mindig megtalálta a legjobb megoldást. Szinte a bőrével érezte, mit kell tenni...”

Pálffy, a Katonapolitika vezetője — egykori munkatársától tudom — sohasem ment be egyetlen volt Horthy-tiszt kihallgatására sem. ((Egyetlen kivételről tudok: Orendy Norbert csendőr ezredesnek, a nyilas Számonkérő Szék vehetőjének kihallgatását végigülte. De ez az ellenállás vezetőjének emberi kíváncsisága volt az egykori közvetlen ellenség iránt.) Az ok nyilván összetett. Bizonyára nem akarta, hogy bármilyen előjelű elfogultsággal — rokon- vagy ellenszenvvel — vádolhassák: amellett emberileg is kínos lehetett számára egy ilyen találkozás valamely egykori tiszttársával. A kiszolgáltatott ember hazug vagy őszinte meghunyászkodását épp oly nehéz lett volna elviselni, mint amilyen reménytelen a kísérlet: bármily érvekkel bizonygatni a maga igazát az eleve másképpen gondolkodó keményebbeknek, és áttörni az „áruló bajtárs” felé áradó konok gyűlölet falát. De talán nem megalapozatlan a feltevés, hogy félhetett az egykori közös múltban gyökerező szánalomérzettől is.

Vannak „befejezett” életutak. Görgeyé az volt; de nem az aradi tábornokoké. Ha a honvédtábornok Asbóth Lajoson 1849 októberében végrehajtják a halálos ítéletet, akkor ma a tizennegyedik vértanút tiszteljük benne, s nem egy „befejezett” életet tartunk számon: az Almássy-összeesküvés árulójáét. S ha Görgey belehal az ácsi huszárattakban kapott sebébe, akkor ma — Kossuthtal volt minden ütközése ellenére — a tavaszi hadjárat hőseként közvetlehül Kossuth mellett foglal helyet a nemzeti tudat pantheonjában. És ha Rákosi meghal Horthy börtönében? Vagy ha nem a váci fegyházban, hanem Moszkvában, Kun Béla munkatársaként éri meg az 1938-as évet? Aligha kerül sor aljkor a Rajk- pert megelőző 1949-es „álmatlan éjszakákra”.

Értelmetlen játék? Nem biztos.

Asbóth tábornokot a peredi csata után azért váltja le Görgey a II. hadtest éléről, mert „fölöslegesen kockára tette a legénységét”. Görgey pedig — ellentétben Kossuthtal — később már nem tud mit kezdeni az ajándékba kapott hosszú élettel: valójában az övé befejeztetett Világosnál. Egy időben divatos értelmiségi „társasjáték” volt találgatni: milyen sors jutott volna Bajcsy-Zsi311