Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Száraz György: A tábornok II. (életrajzi esszé)

linszky Endrének, ha túléld 1944 karácsonyát. Ál-összeesküvő egy koncepciós perben? Vezetője egy koncepciótlan valódi összeesküvésnek? öngyilkos? Túlélni és régi önmagán megint csak túlnőni képes politikus? Tevékeny vagy megha- sonlott emigráns? Minden lehetséges és mindennek az ellenkezője. Csak egy nem: a gerinctelenség. És itt az értelme az értelmetlennek tetsző találgatásnak. Az aradi tábornokok között akadhatott olyan, aki — ha életben marad — talán ugyancsak végigjárja az asbóthi utat, egészen az árulásig. De — például — Damjanichra vonatkoztatva a feltételezés is felháborítónak tűnnék. Predesztináció nincs; de van karaktere az erőszakkal megszakított életnek is, s ebből következtetni lehet az elmaradt folytatásra.

Raj'k Lászlóról mondta valaki: „Megtette volna, hogy szétvereti a saját temetését; 6 olyan ember volt...” Milyen? Konok fanatikus? Keménykezű reálpolitikus? Mérlegelni képtelen indulat-ember? Vagy gyorsan mérlegelő és 'épp oly gyorsan cselekvő férfi? A jellemzés, aszerint, hogy ki és milyen meggondolásból mondja, lehet elismerés, vagy éppen inszinuáció. (Akitől hallottam, „pozitív hangsúllyal” mondta.) Gondolhatunk az 1945 utáni évek „keménykezű belügyminiszterére”; vagy a megtévesztett hősre, aki a magasabb célért arra is képes, hogy a bíróság előtt „önmagára kérje a tüzet”; vagy akár „csak” a politikusra, aki válsághelyzetben nem riad vissza a tragikus lépéstől sem, ha úgy érzi, elháríthat egy nagyobb katasztrófát. „Ő olyan ember volt”, vagyis kemény és következetes: ez bizonyára pontos nemcsak az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlóra, de valószínűleg az volna a „túlélőre” is. De csak a karakterre vonatkozóan. Alakija — éppúgy, mint a többieké — „megállt az időben”; és az 1947-es vagy 1949-es Rajk Lászlót vagy Páltffy Györgyöt — sajnos — nem szembesíthetjük a mozgó-változó idővel. Teszik pedig elég sokan, ki-ki a maga szája íze szerint.

Utánszülött fiataljaink derűsen álmélkodnak a „személyi kultuszt” a bohóctréfák dramaturgiája szerint felidéző film megtekintése közben; a derű indokolt: van itt ravaszdi down, aki rúg, és van naív Auguszt, akinek ülepén csattan a rúgás. Aztán megesik néha, hogy a clown véletlenül citromba harap, s ezen is lehet röhögni. A végén úgyis mindenki hazamegy: az akasztásra kiszemelt miniszter, a „preparált” tanú, és persze a közönség is. Csak a hóhér nem: ő el sem jött, átaludta az egész heppeninget.. . Mondom: a derű indokolt. S némiképpen az álmélkodás is: lehet, hogy az „ősök” ennyire hülyék voltak?

Ennyire azért mégsem. És én sem vagyok vaskalapos: nem hiszem, hogy vannak csak-tragikus és csak-komikus témák. Azt is tudom, hogy a „kultusz” időszaka bőven kínálja nemcsak a tragédia, hanem a vígjáték, sőt a burleszk nyersanyagát; s hogy a tragikum néha csak mélyebb lesz attól, hogy komédiának mutatjuk. De szerencsétlennek tartom, hogy azt, ami egy korszak történetében a legtragikusabb, először a komikum felől közelítve magyarázzuk a ma-, gyarázatot akaróknak és az arra rászorulóknak. Hasonló — de nem ugyanez — okból érzem problematikusnak Örkény 1979-ben megjelent Forgatókönyvét is. Noha az író posztumusz műve: mégis elsietett. Pontosabban: nem ő siette el a dolgát, hanem mi maradtunk el tőle. Az a dráma nem az 1949-es per története: annak „égi mása”, absztrakciója. S mivel az olvasónak nincs hozzá megalapozott „földi” tudása: nem sokra megy a könyvvel; 'hiányzik a talaj a lába alól, amelyről felrugaszkodjék a művészi szintre. A katarzis — nem az író hibájából — elmarad. Marad a zavar.

Miért hallgatnám el? Az a célom, hogy pótoljam azt, ami hiányzik a film és a dráma elől. Talán sikerül.

De van itt még valami.

312