Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Száraz György: A tábornok II. (életrajzi esszé)

Barátja és elvtársa mondta el megismerkedésük történetét: hogy felsőbb pártutasításra, dühösen és viszolyogva ment el az első illegális találkozóra. Mi dolga lehet neki — s talán ezt is hozzágondolta: a munkásmozgalomnak — egy Horthy-tiszttel, egy „úrifiúval”? De elmondta azt is, hogyan tette le a fegyvert aztán az „úritfiú” előtt, nem minden szégyenkezés nélkül tapasztalván, hogy amabban több a realitásokra alapozott optimizmus, mint benne, a régi kommunistában. Tegyem hozzá: a találkozó 1941-'ben történt, a nád hadisikerek csúcsidejében.

És Pálffy? Benne ne munkált volna az otthonról és a hadseregből hozott — és aligha csupán a kés-villa használat gyermekkorban elsajátított eleganciájára alapozott — előítélet a merőben más gondolat- 'és ízlésvilágot megtestesítő új barátaival szemben? Képtelenség. S lehetett-e mással legyőzni e két, egymásnak feszülő előítéletet, mint hittel, őszinteséggel, bizalommal, és nem utolsó sorban az egyéniség varázsával?

Merőben más ízlésvilág, mondom... Idézzem hozzá PáMfy egyik levelét; fiatal, alig féléves hadnagyként írta 1933-ban, Pécsről: „.. .Tegnap voltam az ezredesünknél teán... és képtelen vagyok megérteni, mi az ördögnek jöttünk pi. tegnap este össze? Már maga a társaság összetétele is kész komikum: a házigazdán és feleségén kívül kettő ezredes feleségestül, egy orvosprofesszor egyetemi tanár feleségestül, egy őrnagy, egy (!) 21 éves leány 'és — mondd és írd! — hat hadnagy!... A kezdet obiigát és nehézkes .csevegésén’ túljutva — amiben mindenki iparkodott valami olyat mondani, ami egyébként esze ágában sem lett volna, annyira nem volt fontos — mindenki iparkodott az egész idő alatt egyetlen valóban hasznos ténykedését, az evést kihasználni. Azután... a .fiatalság’ — undorító szó, ahogy ilyenkor használják! —, ne nevess, ez komoly: társasjátékot játszott! Eleinte nívósat (?!), amiben mindenkinek olyan szót kellett mondani, amilyen szótaggal az elődje befejezi, de ez nemsokára megbukott, mert a mél- tóságos asszony... képtelen volt egy megadott szótaggal kezdődő szót mondani, ehelyett inkább artikulátlan hangokat hadart elő magából. Szóval siettünk .minél előbb zálogot adni, hogy vége legyen már ennek a felette kellemes időtöltésnek, nagy sajnálatára egyik hadnagy kollégámnak, aki, úgy látszik, ezt a szellemi képességek fokmérőjének tartotta. Ö volt, aki javasolta, persze... Visz- szatérek az .ember, mint társaslény’ című témához, közelebbről pedig az egyetemi tanár úrhoz, közelebbről ezidei orvoskari dékánhoz, aki — miután túlestünk a zálogkiváltás kétes gyönyörein — mindenféle trükkökkel szórakoztatta a társaságot. (Bővebbet lásd a Hogyan tegyük magunkat közkedveltté? 100 trükk 50 fillérért! című közhasznú műben.) Korát és szmokingba szorított rnammut pocakját meghazudtoló frissességgel reprezentálta a .szellemi elitet’ egy pár pengősön, gyufaskatulyán keresztül. Végül is szétoszlottunk, azzal a felemelő tudattal, hogy a maii estét kellemes 'és emberi méltóságunkhoz illő formában töltöttük. ..”

Tudok egy másik estéről, 1948-ból. A házigazda Farkas Mihály honvédelmi miniszter — Pálffy akkor már a helyettese —; ő adott vacsorát budai villájában. Utána társasjáték „felsőbb javaslatra”: meg kellett puszilni a bekötött szemű médiumot, s nagy volt a konstemáció, ha az „áldozat” egy-egy cuppanós férfiúi illetés után mondjuk, a feleségére tippelt. Természetesen nem is úszta meg zálog nélkül. A zálogot pedig ki kellett váltani: asztal alá mászással, kályhához intézett forró szerelmi vallomással, legjobb esetben „csillagszámlálással” az erkélyen... Pálffy természetesen unatkozott (— az igazsághoz tartozik: mi310