Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Zelei Miklós: Szakállas horgony (novella)
körmei. Dehát hogy festettek volna a sovány levesek mellett a ciklámen habzó szirmai, a húsos levelű rózsák? Végre megindult az élet. Előételnek gómbával töltött paradicsomot fog csinálni. Az elnök elvtárs ilyen napokon nagyon szereti, ha az étrendben valamilyen paradicsomkülönlegesség szerepel. Délelőtt megjött az önbizalma. Üjra bízott magában. Bizonyos, hogy az altató ellenére is fölébred tegnap, ha itt járt volna az ismeretlen. Hogy nem ébredt föl, annak csak egy oka lehet: a férfi megszűnt. Mélyen hátradőlt a fotelban, nyújtózkodott, ha a férfi megszűnt, akkor minden megszűnt, ami nyomasztotta. Lehullanak az emlékek, mint az őszi legyek, amikor a létezés aggasztó titkai helyett már békét, megadást árasztanak a csupaszodó fák. Eszébe jutott, hogy mióta nem csinált rendet az íróasztalán. Helyére lapozta a naptárt, a legfelső fiókból puha posztót vett elő, és a fényes asztallapról letörölte a finom port. Átnézte a dossziékat, és megint egymásra rakta őket. Aztán az ELINTÉ- ZENDÖK címűt újra maga elé vette, kinyitotta, de nem volt benne más, csak egy tíz éve sárguló cédula a szemetesautó rendszámával. Majdnem összekoccant vele a Clark Ádám téren, és a sofőr lekiabált a magas vezetőfülkéből: nem látsz, te marha? Még ma is összeharapja a szájaszélét, amint a cédulát kezében fogja. Azóta vezetni sem vezet szívesen. Néha sétál ugyan, de csak a háza nép- telen környékén, legszívesebben a kertben. Izgalommal várja az ebédet. Biztos, hogy ünnepi fogások lesznek. Ilyenkor soha nem szokta megkérdezni a házvezetőnőt, hogy mi készül. Máskor jó dolog reggeli közben azt latolgatni, hogy bélszín legyen-e ebédre vagy vékonyra szeletelt tarja, ropogósra pirítva az egyik oldalán. Jó dolgozó a házvezetőnő. Érdemes néha irányítás nélkül hagyni. Csodálatos ételeket szárnyal össze. Tetszik neki a nyelvi lelemény, föláll és újra elmondja, de már nem magában, hanem hangosan, kezében a kukásautó rendszáma, amit aztán visszatesz a dossziéba, és az egészet a helyére rakja. Amikor az öt sípszó pillanatában bejön a feldíszített tálalóasztal, megint meggyőződik arról, hogy igaza van. Zsúrkocsiban nem csalatkozik. Jó dolgozó. Érzi, visszatért az ereje. Az utolsó kávéfánk után boldogan vetkőzik le, betakarózik és azonnal elalszik, de a férfi nem szűnt meg. Pontosan háromnegyed kettőkor felébred, nem is néz oda, anélkül is tudja, hogy az idegen árnyék ott van a falon. Fölkel és tanácstalanul ácsorog a szoba közepén. Védtelennek érzi magát, fölemeli a telefonkagylót. De még a vonal ismerős kattanását sem várja meg, azonnal a helyére teszi. Mit mondhatna a rendőrség emberének? Beszámolna a szorongásairól? Arról, hogy naponta kétszer kell pizsamát váltania, úgy összeizzadja őket? Arról, hogy az utca felőli redőnyöket negyedszázada ma húzta föl először? Megmondaná, hogy minden nap ideáll egy férfi? Hogy a lehúzott redőnyön át benéz? Hogy bejön a falon keresztül, és egy skatulyából százlábúakat, legyeket, darazsakat, lóbogarakat enged szét a szobában? Persze, kijönnének. Azonnal kijönnének és igazoltatnák. Azután? Biztos, hogy minden papírforma rendben van vele, és ma már ez is elég. Nem számít, hogy a gondolatok sötétjében ott foszforeszkál a szándék, hogy a lélek vulkánjában emelkedik az indulatok lávája. Kijönnének és kiderülne, hogy a férfi napról napra törvényesen áll ott. És 304
