Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Zelei Miklós: Szakállas horgony (novella)

Ebéd után nehezen aludt el. Amikor felriadt, tudta, hogy nem véletlen, semmi nem véletlen. A falon ott volt az árnyék, megint ugyanott, a hárs és a villanypózna árnyéka között.

A férfi most sem csinál semmit. All szemben a házzal, néz a redőnyre, a szemébe. Eltűnik a redőny, az ablak, a függöny, a házfal, és ő odakint áll, papucsban, atlétában, pizsamanadrágban, izzadt szőrszálakkal a mellén. Nem mozdul meg, hátrakulcsolt kézzel, zárt lábbal áll, egyenesen rászegzi tekintetét, mintha azzal akarná keresztülszúrni, leteríteni. Arca elé kapja a kezét, aztán megkapaszkodik az ablakdeszkában, és letörli homlokáról a verítéket.

Reggel teljesen leengedte a redőnyt, és villanyt gyújtott. Ebéd előtt pedig altatót vett be, de soha többé nem próbálkozott vele. Kimerült volt, és az altató jóval gyorsabban hatott. Már a levesnél elálmosodott, nem nyúlt a köményes, párolt borjúszelethez. Ledőlt a heverőre, és késő este, kilenc óra után ébredt fel, arra, hogy nagyon fázik és ég a villany. Itt volt-e a férfi? Képtelen volt továbbaludni, éjfél körül felcsöngette a házvezetőnőt, hogy készítsen forró teát, de mire kész lett, már nem kívánta, egy pohár jeges ásványvizet kért, a maradékot ráöntötte a zsebkendőjére és megtörölte a homlokát, az arcát, a nyakát.

A szorongás százlábúi lepték el a szobát, futkostak a mennyezeten, a szőnyegen, meztelen nyakán, az inge alatt, mintha ők frissültek volna föl a hűvös zsebkendőtől. Felhúzta a redőnyt, kitárta az ablakot. Mélyeket lélegzett. Talán húsz éve is annak, hogy utoljára ablakot nyitott. Feljött a nap, és még mindig az ablakban állt. Nehéz táskát cipelő asszony ment el a ház előtt, meglepődött a nyitott alblaik láttán, vissza-visszanézett. Amikor eltűnt, becsukta az ablakot, leengedte a redőnyt, pici réseket hagyott csak. Helyre kell állítani a rendet.

Nem szabad gondolni semmire, ami nem tartozik mai életéhez. A napi beosztás üteméhez ragaszkodni kell. Várta, hogy az időpont, amikor fel szokott kelni, elérkezzen. Leült, aztán járkált, türelmetlenül pillantgatott az órára, megint leült, újra fölállt és folytatta a járkálást.

Lehet, hogy tegnap nem is volt itt a férfi. És ha tegnap nem volt itt, akkor ma sem fog eljönni. És ha ma sem fog eljönni, nagyon könnyű lesz újra megszabadulni mindentől. Eszébe jutott, hogy le kell vetkőznie, hiszen nem felöltözve szokott ébredni. Felvette a pizsamáját, fél- hétkor fellélegzett, és szinte jókedvűen nyitott a fürdőszobába.

— Olyan éhes vagyok, mint a farkas — mondta, amikor a házvezetőnő megjelent a tálalóasztallal.

Kicsit émelygett a gyomra, de nem volt hajlandó tudomást venni róla.

— Rosszul aludt, elnök elvtárs? — kérdezte a házvezetőnő, és tejes teát tálalt, abba nem kell szaharin, meg szilvadzsemet császárzsömlével.

— Nem sokat, de ma már egész biztosan rendbe jövök.

— Már nagyon vártam — mondta a házvezetőnő, és eldöntötte, hogy valami nagyszerű ebédet főz.

Vidáman villogtak a konyhában a kések, a villák. Zakatolt a habverő, mint távoli, örömhírt hozó vonat. Az erőleveshez libamájas tojáskocsonya szilárdult a rézsútos fényben, s amikor a kávéfánk habja már felverve várakozott, 'és illatos szortyogásba kezdett a borjúbecsinált, a házvezetőnő hozzálátott, hogy feldíszítse a tálalóasztalt. Végre kedvére ténykedhetett. A diéta mindenre rányomta a bélyegét. Nemcsak az ételek, diétás volt a terítés is. Ügy érezte, mintha róla hiányozna a fehér kötény meg a főkötő, mintha manikűrözetlenek lennének a

303