Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Hadüzenet a stilizációnak. Sárándi József: A barbárság kora
Hadüzenet a stilizációnak SÁRÁNDI JÓZSEF: A BARBÁRSÁG KORA A szélsőséges vélemények összecsapásakor (az irodalomban legalábbis) joggal gyanakodhatunk arra, hogy jelentős teljesítmény „berobbanásának” vagyunk tanúi. Sárándi József új kötete körül máris „áll a bál”: fanyalgás, heves elutasítás, becsmérlés és kioktatással vegyített ledorongolás alkotja az egyik kórus szólamait, míg a másik oldalon a szakmai figyelem és elismerés, valamint az „odamondogatást” leső kifoic- benfentesség öröm-eufóriájának hangzatai kavarognak. A barbárság kora meglehetősen polarizálja a hozzá közelítők véleményét. Éppenséggel azért, mert a jó mű jelentésrétegeit sohasem adja ki teljesen az „értelmezéseknek”, főként akkor nem, ha azok valamilyen egyoldalúság „álvállalkozói”. „Átfogó, műfajok, sőt művészeti ágak határán is túlnyúló nyelvi-szemléletmód- beli ideológiai-poetikai vonása a hetvenes évek irodalmának a stilizálás. A lírában szinte uralkodónak mondható.’” Szilágyi Ákos vélekedik így a Magyar líra a hetvenes években című tanulmányában (Realizmus az irodalomban) A stilizáció: „elvonatkoztatás az eleven, empirikus személyiségtől, az érzékletesen adott mindennapi és szociális (hozzátenném: nemzeti) valóságtól, elvonatkoztatás a jelentől, a politikától síb”. Kellemetlen pontra tapint rá a tanulmányíró elemzése: a stilizáció (sőt, a stilizálás stilizációja — egészen a kiüresedésig) mai líránk „betegségének” jellegzetes tünete. Mint formai és tartalmi másodlagosság azért is tenyészik, mert a „legkisebb ellenállás” (szerkesztői) vonalán haladhat. Nem csak a Szilágyi Ákos említette elméleti és „társadalomesztétikai” okok táplálják! Sárándi „brutális” személyessége hadüzenet a stilizációnak. Nem hajlandó elvonatkoztatni (egyéni tapasztalatait félretolni!): naturális valósághűségre, a részletek hitelességére, az egyszeriség megörökítésére, a különvélemény igényének bejelentésére, a jelenlét maximumára törekszik, s nem ritkán az érvényes szólás átütő lendületével ér célba. A stilizáció kritikája „önkritika” ’is: elutasítása korábbi poétikai elképzeléseinek, a hagyományos költői szerepfelfogásnak. (Lásd: „Ha idomulsz, dísz- proletár lehetsz a költőgyűjteményben”.) Mi ellen lázad hát Sárándi személyessége (személyeskedése)? A „részvétlenség” egyéni és történelmi változatai ellen. A társadalmi személytelenség ingerli föl: minduntalan erre a sterilizált közegre zúdítja rá az élettények „keserűségét”. A megpillantott szakadékok látványa váltja ki legsötétebb (legsebzőbb és legsebezhetőbb) reflexióit a civilizáció „csődjéről”, a „kilátástelá jövőtűenségről”, „a Kis magyar pokol” kellemetességéről, az „erő jogán örökölt” túlélésről. Mindegyik konklúziója a stilizáció csipkefüggönyét hasítja föl... Vértelen szavaknak adja vissza jelentését, viszonyoknak a megéltség dimenzióját. Egyik legkíméletlenebb „mélyülése” a Mártírfagók. A versnek számos tanulsága van, érdemes alaposabban szemügyre venni. Rögtön az első sorával folytonosságot teremt ott, ahol a megszakítottság pózában illik tetszelegni: a vármegye és a mai megye közt, a feudális beidegződések „kövületeit” takarva föl a szocialista viszonyokban. Az egyéni (megyényi) tapasztalatok szembesülnek egy politikai sztereotípia idillijével. A szétszaggatott illúziófátyol mögött kiábrándító viszonyokat, viszonyulásokat talál a ráismerés indulata; a drasztikus ítéletsor azonban — mivel a nézőpont túlságosan is leszűkül — felborítja a vers erő- és formaegyensúlyát, a versszervező energia csekély hatásfokkal működik csak. A végletes állásfoglalások (melyeknek nincs eiUenponjtozása), a tagadó formulák éláradása nem helyettesítik a költői közvetítések láncolatát, s így az ítéletek gesztusokká fokozódnak le, a jelentéssík pedig azonos lesz önmagával. 283
