Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Hadüzenet a stilizációnak. Sárándi József: A barbárság kora

Elmarasztalásunk azonban nem vonatkozik a vers utolsó szakaszára: gondolati párhuzamai, képei tökéletesen érzékeltetik a szembenálló felek pozícióját, amely különös színtörésben jelenik meg az azonosság, és a különbözés tragikus egymásbaját- szása által. („Nem egyformán vagyunk elidegenedve”). Így (itt) visszaszerzi fölényét a költő az átélésbe való (érzelmi) beleveszés fölött.

Érvénytelenségre ítéltetve (Egy önsorsrontó monológja...) nem marad más esély, mint új érvényességék után kutatni. S a negatív összegzések mellett ez az „érvényesség-hiány” készteti Sárándit újabb és újabb ön- és közdiagnózisok felállítására. A kiábrándítónak megtapasztalt közéleti terepviszonyok „mélypontján” — melynek éleit nemcsak elvileg, orrabukásaival térképezte föl — „az egymástól elidegenedett osztályok senkiföldjén” vajon milyen kibontakozást remélhet egy olyan értelmiségtípus, mint amilyen Sárándi is?

A megoldás című versének frivol dilemmája („Lehet-e egyszerre közösülni / meg szüzén is maradni?” —) mintegy gúnyos perszálflázsa az „öntörvényű értelmiség” halálos komolyságé „morális autonómia vagy cselekvő beavatkozás” kérdésének. De a gúny egyúttal öngúny is; a többes szám első személyű igealak („a lehetetlen harmadikat választanánk”) a problémával való azonosulást jelzi. Sárándi egy utópisztikus fordulattal tér ki a „csapda” elől, aminek csupán különállása hangsúlyozása szempontjából van jelentősége. Költői (és emberi) magatartásával valójában az autonómia elsőbbségére adta le voksát. (Ebből a szempontból nem azonos kategória a „szüzén maradni” és a „megfélemlített tisztaságom” — legalábbis meggyőződésünk szerint.) Nem kell emiatt röstellkednie, végül is nem rossz helyzet ez, a „termékeny tétlenség” állapota; igaz, nem kecsegtet a cselekvő kielégüléssel, de képessé tesz arra, hogy a jelen erővonalait a horizontig meghosszabbítsuk. Sárándi új kötetének éppen ez, a jövőkép számonkérése ad nyugtalanító, egyben új költői esélyeket teremtő távlatot. (A keserű pirula ettől még nem lesz édes, lásd: . lemondva mindenről, mi úgysem enyém” [Ady, 1977-ben]).

Az én-azonosság konfliktusaiba azonban bele is csömörülhet a lélek. A fohász szabad útért alkalmi csapdák ellen a szakadást keresi a társadalmi háló szemein, de az Utazó mítosza sem feledtetheti, hogy Sárándi nem kaífkai hős, hanem magyar költő... S a háló nem csak kívül, belül is ki van feszítve.

A „kaland” hívása — ha már a társadalmi „ön-érvényesítő” lehetőségek bezápul- tak — még elsodorhatja, el is sodorja az embert a „nőnemű” kontinensek égtájaira. A Love story ciklus — amelynek eredetiségét nem vonom kétségbe — mégis nyomasztóan, kiábrándítóan hat (rám). Talán kompenzatórikus jellege miatt. (Szociológiai és pszichológiai értelemben.) Talán kényszeres képzettsársításai miatt, melyek egy pszichoanalitikai rendelés monológjaira emlékeztetnek — a gyógyulás legkisebb reménye nélkül. A vájkálás a tudattalanban néha bizony öncélú mesterkedéssé (diabóli- kus szereppé) válik; másutt viszont — ez sem tagadható — félelmetes emocionális mélységek (törvényszerűségek, összefüggések) manifesztálódnak a ciklusban.

Sárándi következetes: „a szerelmiig líra” stilizáoióját is elutasítja. Megdöbbentő (olykor taszító) ön-analízise a szerelmi (szexuális) kapcsolatok mélyvilágát tárja elénk. A társkeresés ösztönével kitüntetett (és megvert) ember teljesség utáni sóvárgását. „Embernek ember az istene” — idézi Feuerbach-ot, de mintha a sartre-i megállapítás is idekívánkozna: A pokol — az a másik. Ember—isten keresgélés és pokoljárás — ez a kettősség vihózik a verssorok közt. Ám végül is hiányzik az a totális emberkép, ami ezeket a kapcsolatteremtéseket (és szakításokat) megrendítővé tenné. A libidó méricskélése és a filozófiai értekezés csak töredékét fogja át a másik személyiségének. A Töredék Aljonkának, a Preparált nosztalgia, a Helyzetértékelés azonban kivételes erővel állítják elénk a tépettség és harmóniavágy küzdelmét. Formailag azonban a szövegfragmentumok, párbeszédek, közbevetések nem mindig lényegülnek át teljes verssé; „laza” szerkezeteket is megfigyelhetünk, amelyeket csak a szándék tart

284