Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Balázsovics Mihály: Parancs János: Az idő vonulása
a józanul kérkedő személyiség jelenléte a társadalomban épp oly törvényszerű, mint a társadalom elvárása az egyéntől. iParancs költészetében lezárult egy korszak, a magával az írás, az alkotás tényével vívott „mindennapi különháború” (Vas István). A mostani kötet középpontjában talán nem is az elsuhanó, megfoghatatlan idő, hanem ezzel szemben a minden következménnyel számoló kiszolgáltatott, de felkészült ember áll. Legyen az „a homályos vízfenéken” a „torz hétköznapok zűrzavarában” az irodalom belső .tájain, a költő mindig tud valami biztatót közölni velünk. A néhol barokkos áradással, a ráolvasás varázsával ható (pl. „Az idő vonulása”, „Növekvő veszteség” stb.) — verseket épp úgy megtaláljuk a kötetben, mint a szigorú, pontos, majd- hogy prózai építkezéssel készült darabokat (pl. „Noteszlapok”, „Madártávlatból” — ciklusok egyes költeményei). Parancsnak lételeme ez a kettősség, a lírai-én s vele párhuzamosan a külső világ dolgainak önmagukkal való szembeállítása mikor „faltól falig masíroznak / fontoskodnak és hadonásznak”; másutt a „kicsinyes önzések jármában botladozva / az önigazolások színpadás ripacskodnak” lírai hősei (ha lehetne így nevezni); és „az elvadult magányos arcok” forgatagában — a költő kérkedései ellenére is — meghatároz, rámutat az igazi emberi értékekre. Voltaképpen nincs itt másról szó, mint a „létezés szégyené”-t egyenes fővel átélő, a „hiábavaló vergődések” dacára a mindig-talpraállás és újrakezdés tényét igazolni tudó intellektuális elme szenvedélyes, másutt objektív monológja. Parancstól nem idegen az áttételes, gúnyos önsajnálat sem, „az egyidejűleg becsapott / alkalmi hóhérok, statiszták, / önkéntes áldozatok” között a látszólagos kívülről szemlélődő fanyar sztoikus szerepe. Részletről- részletre feltérképezi a tünékeny idő suhintotta dolgokat, tárgyakat, a fenyegető sejtelmes álmokat. A pontosságra törekvő tárgyilagos leírás így teljesen más értelmet tár fel az olvasó előtt: filozófiai mélység sugárzik sorai mögül. A kötet erőssége Narancs következetesen moralista tartása, mely a tisztánlátás érdekében leszámol minden illúzióval, „hogy közösségünk igazi közösség legyen.” A költő szigorú készenléti állapotban él a lét- nemlét, „igen és nem között, a halál pitvarában / úgy tempózva mégis mintha háromesélyes kockajáték / lenne ez a fájó, viszolyogtató vesszőfutás”. Hogy mégsem patthelyzet ez a könyv, arra több bizonyítékot találunk. Az „ujjongó gyermeki hit”; a „gyanútlan zöld kitárulkozás” — vagyis a nagyibetűs élet igénye, a cselekvés, az igaz emberi kapcsolatok kialakítására törekvő vágy is jelen van a kötetben. Bár néha visszacseng a Fekete ezüst-ben megfogalmazott ordításszerű kétely („Miféle mocskos játszmába keveredtünk?”) — de a szerzőre mégsem üthetjük rá a pesszimizmus bélyegét. A kötet egész vonulatán érződik a szó nemesebb értelmében a felfelé ívelés, „A mocskos pofájú szörnyek ellen / egyetlen illatozó rózsa” törékeny igazsága. Versei többségének már-már anyagszerű kisugárzása van, a felsorolás, csoportosítás és a jelenségek egymással való ütköztetése „az élet apró-cseprő dolgai”-t is a lírai-énen túl egyetemes távlatokba tudja repíteni. Parancs János másik kedvenc eszköze az egy versben lévő eszmék egymásra tükröztetése „a békét hirdetem s védem minden árán,” ... „ha a rend meginog, / én sietve elhagylak titeket is gyászban, / ha többre kértek mint amennyit önként adok.” Mert „sárkányölő hősök nincsenek” és a mostani objektív világ az írástudók váteszi szerepét fenntartással fogadja, mindezzel tisztában van a költő s így vélekedik: „leomló falak között is a lángot őrzöm f mert mást tenni nem tudok”. Passzivitás volna ez? — nem hiszem. A gondolkodó ember egyfajta következtetése, józan hitének megnyilvánulása. Parancs János ezzel a kötetével tagadhatatlanul új utakra indult és meggyőző módon zengi: „gyönyörű ez a föld, gyönyörű ez a víz, gyönyörű ez a tűz, gyönyörű ez a levegő! ó, te Hatalmas! gyönyörű ez a világ, gyönyörű ez a fájó élet!” BALÁZSOVICS MIHÁLY 282
