Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Kovács Sándor Iván: A kolozsvári káposztától Faludi Ferenc Szakácsénekéig

ben istenedet dicsérjed:, ezután szépen megmosdjál, tiszta fazekadat megöblítsed. Ha tehénhúst akarsz főzni, azt három vízben szépen felmossad.” A páter-poéta Faludi főszakácsa elmulasztja ugyan isten reggeli dicséretét, de nem a tisztálkodást: „szolgálói / Mosdóvizet hordanak.” „Téhénhúsa” is „Jókorán a tűznél áll”, és inasa, aki „néz hozzája”, biztosan nem feledte el háromszori „felmosását.” öl, vág, bontogat, túr, gyúr, fűszert válogat — mondja eztán Faludi a munkához látó főszakácsról, és a Szakácstudomány csak megerősíti, hogy kényes esetekben ezek az ő dolgai voltak: „ha az tyúkot meg nem: tudod ölni, kérjed az mesteredtől”. Az „elkészíti fózeményét” főszakácsi privilégiumához is idézhető a Szakácstudomány: „A mesteredtől érts aztán az megfőzése felől avagy uradtól.” A „számozza vendégeit”, általában a számozás követelménye sem bízatott kiskuktá'kra; a Szakácstudomány előírja^ hogy a főszakácsnak kell megszámolnia, „kinél moesoda féle étek vagyon”, s erről még regestrumot is célszerű csinálni „az étkeknek nemei szerint”. Mindezzel a világért sem azt akarom mondani, hogy Faludi egy szakácstudományi értekezésre függesztett szemmel válogatta a versébe valót. Az ő szakácshősének egy napja persze hogy fikció, de éles és pontos megfigyelésre vall. Faludi — saját hasonlatával szólva — nem holmi fatalpon járó közönséges barát volt, hanem nagyvilági dolgokban járatos abbé, aki római magyar gyóntatóként előkelő egyházi és tudós körökben is fogolódott. Hogyne ismert volna hát olyan úri szakácsot is, mint akit versében megrajzol?! Mert ez a főszakács nem valamely rendház jámbor szolgája, hanem főrangú népeké. Nézzük meg fiktív étlapját bizonyságul: négylábú és szárnyas vadak, köztük vadkan, pástétom, tornyos tortáta, marcipán. A napról-napra jobban hízó potrohos szakács öltözéke is illendő a konyha királyához: tiszta kötény, pántlikán függő hármas acélkés, „hálósüveg” kis rojtocskával. Kétségtelen, hogy Dürer és az Ein new Kochbuch illusztrátora, a Bécsi Udvari Kártya és az ötvösremek-bujdosópohár, valamint Rümpolt-Készéi szövege mind kínálnak párhuzamot e szokványos szakácsjelmezhez. Ami igazán új benne, az csak az ábrázolásmód: a rokokó könnyedség, a finom aprólékoskodás. Hogy a hálósapkára emlékeztető szakácsföveg tetején „kis rojtocska’” a dísz, ez Faludi előtt nem tűnt fel senkinek. Legfeljebb Mikes a kivétel, hiszen az 6 elképzelt káposztahegyecs- kéjének 'ezüstfehér fedele hasonló rokokó lelemény. A gyakori tó, tehát a cselekvést szétaprózó „rakogat” ige és a további kicsinyítések, a „császármadárkák”, a „fácán- kák”, továbbá az olyan kedves-fura jelzős kapcsolatok, mint a „tornyos, lapos tortá- tája”, „mesterséges pogácsája” úgyszintén rokokós jellegzetességek. És új még a karcsú versforma: a pontos ritmusú 8-as, 7-es szótagváltoztatás '(vessük csak össze Szentmártoni Bodó most már nehézkes-régiesnek tűnő monotóniájával!); a kezdő és záróversszak kompozíciókeretező funkciója (az 1. és a 3. sor e két strófában azonos); a népdalszerű intonáció.

Faludi derűvel és játékossággal megmunkált realisztikus zsánerképe tartalmi tekintetben nem hoz tehát újat, de sűrítve összefoglalja, lírailag korszerűen értelmezi mindazt, amit a szakács alakja körül a szakácskönyv irodalom, a képzőművészet és a korábbi magyar költészet szétszórtan felhalmozott. Az előző megközelítésekhez nem filológiailag kapcsolódik; azt szintetizálja, ami ekkorra már többé-kevésbé köztudomású, de még nem kapott igazi művészi formát1. (Legfeljebb arra gondolhatunk: ismerte a kolozsvári szakácskönyv valamelyik nagyszombati kiadását. 1764-től ő az állami cenzor, tehát közel került a könyvkiadáshoz, a Szakácsmesterségnek könyvecskéje pedig 1766-ban is elhagyja a nagyszombati nyomdát.)

Törvényszerű, hogy a szakács figurája a XVII. századi provinciális alkalmi költészet (Szamártoni Bodó) figyel fel; hogy a rokokó lírát előlegező Eszterfaázy Pál kísérletezik megrajzolásával; s majd a legjelentékenyebb magyar rokokó költő, Faludi Ferenc ábrázolja igazi esztétikai sikerrel,

„Ür a szakács és nem szolga” — hirdeti joggal a Szakácsének, mert Faludi a barokk hősi pátoszának leáldoztával valóban úrrá tette, személyiséggé önállósította a szakácsot, a kisembert, legalábbis a költészetben.

269