Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Kovács Sándor Iván: A kolozsvári káposztától Faludi Ferenc Szakácsénekéig
raztó, nagy hasznú fű mind az emberekre, s mind az oktalan állatokra nézve. Egyiptomban mindazáltal nem élnek vele, mivel ottogyon igen keserű. A rómaiak régen nem tudván az egyéb füveknek erejeket, hatszáz esztendőkig többire minden nyavalyáknak megorvoslásában csak ezzel éltek. Ez elfőzettetvén, avagy az abból leese- pegtetett víz a vesék köve (arénája) ^llen igen jó. Az ő levelei jók a daganatok és tüzességek ellen. Hasonlóiképpen az ő nyers levele a rusnya és régi kelésekbe hasznos. A fejen hajat nevel, A vén kakassal megfőtt leve a kólyikát és egyéb hastekeréseket megenyhíti.” Lippai János a Pasam kertben Apácai részletességét is felülmúlja. Még a káposztatorzsa hasznairól is értekezik, és nincs az a betegség, amit elő nem sorolna annak bizonyításául, hogy elmúlik a káposztától. A régiségben divatos volt egy velős mondás, tulajdonképpen bibliai idézet (Példabeszédek, 15.(17): „Melius est vocari ad óléra cum űhahitate — Kellemesebb a főzelék ott, ahol szeretet van,” (A teljes bibliai hely: „Jobb a paréjnak étele, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölség van.”) Tótfalusi Kis Miklós is használja 1698-ban Kolozsvárott megjelent Mentségében, s nála a paréj, a főzelék a legkolozs- váribb étek: a káposztás hús! —, mert így szól: „Jobb az emberség a káposztás húsnál." Tótfalusi persze elsősorban a Szakácsmesterségnek könyvecskéje megfelelő receptjeivel járult hozzá a káposzta erdélyi hírnevének növekedéséhez, s Erdélyből kapta a káposzta a tudomány igazi koszorúját is. Mégpedig a Lippa'in túllévő K. Mátyus István marosvásárhelyi orvosdoktortól, aki a XVIII. század végén megjelent Ó és új diaeteti- cájában egész káposztaenciklopédiával kápráztat el bennünket. Már a hangütése elárulja a tárgy iránti rajongását: „A káposzta minden kerti veteményeknek királynéja.” Eztán jön Plinius, Pythagoras, Chrysippus, Cato csatasorba állítása — mert mind igaz szeretői a káposztának; „arról egész könyveket írtak, és azt egyedül a testnek táplálására elégségesnek mondották”. Hoz erre példát saját korából is: a tengerészek „hordókba keményen összeverve béfeneklik” és „a sós káposzta által nemcsak jól táplálódnak..., ha egy fontot megeshetnek naponként belőle, hanem az újabb tapasztalások szerint a scorbutustól is csodálatosan megtartatnak”. Mátyus doktor a zsírosfűszeres káposzta mellett szabályos diétás receptet is ajánl: „Ha kolozsvári módon jó zsírosán és jó fűszerszámosan egész borsszemekkel elegy főzik, a hideg természe- tűeknek sem szerez éppen annyi alkalmatlanságot. A kapor és a bőv tejfel is a sós káposztáknak ezen hibájökon sokat igazíthat. Lenmagolajjal főve is kevésebbé terhel, mint hússal vagy vajjal főve, A jó bor akármikor sokat segít a káposztán... Akánmint lettek-légyenek ezek, elég az, hogy a jól készült sós káposzta az ember ínyének any- nyira megtetszett, hogy eleitől fogva mind az urak, mind a köznép asztalán egyik legbecsületesebb tál-ételnek, és a hús mellett mindenkor ebéd fejének tartottak.” A gyógyító káposzta csodáit mellőzöm (természetesen a berekedt kántor- és prédikátor-torok köszörülésére is a legjobb), csak azt a költői káposztacsoda-leírást idézem még, amivel Mátyus István befejezi a nemes növény enciklopédiáját: „(Nem múlathatnám el, ha szinte a káposztáról való beszédem eddig is sokacskára terjedett, hogy meg ne említsem a természetnek azt a különös productumát, melyet egynéhány tő fodor levelű káposztákban itten Marosvásárhelyt, a méltóságos Hal- mágyi István úr... főispány kertében velem együtt más sokat látott-hallott emberek is csodálkozva szemléltek... Nevekedtek vala ezek itten bizonytalan eredetű magvakról, egymáshoz közel, ki egy, ki két könyöknyi magos és mintegy két ujjnyi vastag kórókkal nem igen tömött, nem is igen fodor, zöld levelekkel. Amelyek közül a világosabb zöld levelűek október végivel a szívek vagy közép cikájok [ = csirájok] körül tömötten sok új leveleket bocsátónak, melyek benn fejérek, a széleiken pedig igen szép apró fodrokkal körüs-körül, ki egy lineányi, ki fél, ki egy ujjnyi szélesen gyönyörű pázsint színű fényes zölddel ékesen megprémezettek vala; azon belől egész táblájok le a torzsájokig, mint a patyolat, olyan szép fejér vala. Voltak köztek olyanok is, amelyeken a közép ormok és az azokból széjelágazó inak hol gyengén zöldek, hol ékes veresek valónak. A bamószöld levelek, az említett zöld prémen belől, kevéssé fejéren; azon alól, kivált az inak, setét-veresen festődtek, amelyeken közben is 259
