Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Kovács Sándor Iván: A kolozsvári káposztától Faludi Ferenc Szakácsénekéig

a levelek szigetenként fenn fényes-zölden, egyebütt mint az üj ezüst, fejéren tündék- löttek. Ékes bokrétának mondhattad volna inkább, mint kerti veteménynek.”

A tudós Mátyus Istvánt éppúgy elragadta a tolla, ha a káposztáról szólhatott, mint az önéletíró Bethlen Miklóst: „Kiváltképpen a káposzta nékem nemcsak étel, hanem orvosság is volt. Én a nyers káposztasalátát fonnyasztatlan ettem... Majd minden betegségemben a hajdúkáposztán kaptam életre. Néha nátha-hurutban, erős hagymáz, forró hidegben, Orbánéban próbáltam a sós nyers káposztát pec-olajjat, de ecet nélkül, jól megettem... még doktor К öleséri Sámuel nádmézzel javallottá a nyers sós káposztát, de én ritkán próbáltam úgy, csak rend szerént praktizáltam1, parasztosan követtem mind a mai napig... Ha pedig csömörlöttem..., tyúkfiat főzettem káposzta levében, tormával; egész patika csak az volt. Igen jól voltam utána, a levét kiváltképpen kanállal jó bővön hörpöltem.”

A másik XVIII. századi erdélyi emlékező, Apor Péter meg azt tartotta érdemesnek feljegyezni „a magyar gyomorhoz legillendőbb” káposztáról, hogy 'amikor eleink kocsin utaztak, „szokás vala, hogy útra egy fazék káposztát főzzenek, s valami sültet vittenek, s kivált nyárban, mihelyen jó füvet találtának, ettenek, az első ülésben való párnazsák alatt rendszerént az frajok pokrócok volt, azon hátul az fazék káposzta”.

Az nagy erdélyi író, akit minden kortársánál messzibb utazással sújtott a sors, szívesen vitt volna egy fazék erdélyi káposztát Rodostóba, mert Mikes Kelemen igazán élt-halt a káposztáért, de csak visszaemlékezhetett rá. Híres aforizmája szerint „jobban szeretett volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mint kávét ivó findzsája a császárnak”, és többször is arról biztosítja nénjét: úgy szereti, mint a káposztát stb. Nyelvi humorának, sajátos elbeszéléstechnikájának is szép káposztás példái vannak. Amikor arról ír, hogy 1720-ban sziklát másztak, önmagát káposztás fazékként személyesíti meg: „Egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni — a káposztás fazék pedig nem ugrándozhatik olyan könnyen, mind a vad kecske.” 1724- ben kelt nevezetes 56. levele magát a levelet hasonlítja a káposztához: „Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpirítom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tétszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak. A káposztát akaróm mondani, de nem merem, nehogy azt mondja kód, hogy káposztához hasonlítom a kéd leveleit. (De meg ne haragudjunk.) Ha szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék vele. Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, mély távúiról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drágafüvet lehet találni.” Figyeljük meg, mily szellemesen viszi végig Mikes a levél-étek- káposzta kapcsolódást (s még késleltetőn kéreti is magát), hogy aztán „csakazértis” eljusson irodalmunk legkülönb káposzta-ábrázolásához. A finom rokokó kép költői és gyöngéd kicsinyítései (kis hegyecske) és hasonlító túlzásai (ezüstből való, lágy ezüst, drágafű) a leírt tárgy és a vele való játszadozás szeretetót mutatják. ^Doktor Mátyus az Ö és új diaeteticóban mintha csak ezt a „káposzta-költészetet”’ folytatná: a marosvásárhelyi csudálatos káposztafő levelei középen „gyönyörű pázsint színű fényes zölddel ékesen megprémezettek”, egyebütt pedig „mint az új ezüst fejéren tündöklőitek”) Mikes ezután kevésbé liíraian, tárgyszerűbb ötletességgel folytatja: „erre tudom, azt mondjuk: csak a káposzta néki! Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról... De egyéb dicséretet nem mondanék is felőle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer?... mert ugyanis; ha az aranyról, ezüstről, metallu- mokról, drága füvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta puszta éhgyomornak.” Nem a lágy ezüsttejfellel beborított káposztahegyecske rokokó hasonlata épül tehát tovább, hanem a kapcsolódások folytatódnak és tökéletesednek. A drága füvekkel visszautal a drágafűre; az arany és az ezüst a réz hívószava, az éhgyomor pedig anticipálja a következő bekezdés vezérszavát :

260