Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Szörényi László: Faludi Ferenc irodalmi jelentősége
t tataiakkal. S ez éppen annak az arisztokratikus aranykor-álomnak ellenében jön létre, amelyet az árkádikus költészet magában foglal. A másik meggondolandó dolog nem eszmetörténeti, hanem költészettörténeti. Maradjunk még egy percre az előbb emlegetett János vitéznél. Ott persze nemcsak a költemény kezdete, hanem igen sok további mozzanat is végső soron rokonságot mutat az árkádikus gondolatkörrel, sőt — az erőteljes Qdüsszeia-reminiszcenciák névén — ennek antik előzményeivel is. Csakhogy a struktúra, amelyben mindezek az elemek megjelennek, merőben újszerű, a romantikus lírai eposzok egyik változataként. A demokratikusnak és pásztorinak álcázott cselekmény voltaképpen a Liebestod-motívum variációja. Ez a megfigyelés kiterjeszthető az ún. „népies” költői alkotások legnagyobb részére — feltéve, hogy igazán nagy a költői értékük. Vagyis olyan romantikus költeményekről van szó, amelyek bizonyos sajátos körülmények folytán megőrizték kapcsolatukat a 18. század össz-európai költői köznyelvének egyik változatával, az árkádizmussal. Faludi költészete viszont, a fejlődéstörténet szempontjából^ legalább annyira lezárása és betetőzése egy korábbi folyamatnák, mint amennyire kezdete — az előbb említett megszorításokkal; — egy újnak. Ez a folyamat pedig az eu- rópailag érvényes műfajszerkezetű szépirodalom magyar nyelvű megteremtése. Majdnem minden kutató jogosan szögezte le, hogy Faludi ebbeli jelentősége csupán ahhoz fogható, amit a petrarkista típusú líra megteremtésében Balassi Bálintnak, a Tassót követő hősi epika megalkotásában pedig Zrínyi Miklósnak köszönhetünk. 'Faludi lírai verseiben — s itt még mindig a szombathelyi kézirat első csoportjára gondolunk — a hangütést meghatározó, az egységet megadó árkádiai színezet mellett a modern lírának szinte minden válfaja megszólal. Németh G. Béla a már említett For- tuna-versben méltán fedezte föl a modem magyar költészet egyik alapvető típusának; az önmegszólító versnek a csíráját: ez a típus ódái és elégikus változatban a magyar irodalom legjelentősebb gondolati verseit hozza majd létre. A Nádasdi című óda a Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály ódaköltészetében kiteljesedő heroizmust szólaltatja meg „in nuce”, szinte minden regiszterben. A remete című vers — nem tudjuk, mennyire hozható kapcsolatba Faludi öregkorának rohonci magányával — sok olyan elemet tartalmaz a címszereplő jellemzésében, amely Arany János posztromantikus, az objektív lírához közelítő költészetében hangzik fel újra. A további részletezés helyett elég arra utalnunk, hogy a modem magyar költészet próteuszi gazdagságú nagy mestere, Weöres Sándor minden magyar költő atyjának nevezi Faludit. Ez nem csupán a fentebb vázolt lírai magatartásformák alakulására érvényes, hanem a metrikára is, hiszen alig van a magyar nyelvben azóta használatossá lett olyan versfajta — kivéve a görög-római metrumot, amelyet Faludi elvből nem használt —, amely föl ne tűnne valamelyik versében. A saját kezűleg összeállított gyűjtemény második könyvét az alkalmi versek teszik. Itt konzervatívabb, jobban idomul a barokk hagyományhoz, mint az első csoportba foglalt versekben. Némelyikben azonban, elsősorban a Mária Teréziához írott ódára gondolunk, megteszi azt a döntő lépést, amelyet azután csak Berzsenyi Dánielnél találunk meg ismét: az alfcalmiság keretein áttörve történetfilozófiai magasságba emeld a napi politika esetlegességeit. Ezt a csoportot a gróf Fekete Györgyhöz, ennek országbíróvá történt kinevezése után írott pásztori vers, azaz ekloga zárja, illetve ez nyitja meg a harmadik csoportot, a hat eklogából álló pásztori versekét. Faludi virtuozitása talán ezekben az idillekben a legszembetűnőbb. Szükségtelen emlékeztetnünk arra, milyen központi szerepe van a theokritoszi-vergiliusi idillnek az árkádikus költészet-eszményben és gyakorlatban. Csak azt a kevéssé ismert .tényt szeretném itt megemlíteni, hogy Giulio Cesare Cordara piemonti származású jezsuita, Faludi római éveinek barátja, akinek egy iskoladrámáját Faludi fordította magyarra, szintén közzétett ebben az időben egy igen érdekes eklogás-kötetet, amelyben az antik díszleteket ugyanúgy a modern népélet, mégpedig a szegény zsoldoskatonák jeleneteivel töltötte meg, ahogy Faludi is a maga pásztorait a magyar erdők és mezők pásztorainak jellegzetességeivel ruházta fel. Cordara — Nivdldus Aphronius néven — tagja volt az Árkádia Akadémiának, és olasz eklogáit maga fordította latinra, Szauder Józsefné kutatásaiból tudjuk, hogy Faludi 254
