Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Alföldy Jenő: "Dalaim, mik ilyenkor teremnek" (Petőfi Sándor: Felhők)
mellőző, csapongó fantáziával hevenyészetten papírra jegyzetelt versötleteknek vélik. Holótit a figyelmes olvasó a ciklus jelentős részében a zseninek azt a tragikus körülményeken fölüdemelkedő diadalát érzékeli, mely nem csupán a magyar lírában, hanem úgyszólván az egész világlírában előre- és hátra remekműveknek nyújt kezet. Szalkszentmártoni, néhány hónapos remeteségében Petőfi az életút olyan stációját járta meg, mely szinte egy Friedrich Nietzsche Zarathustrájának megalkotására elegendő keserűséget és szellemi elszánást hív elő á kiválasztott poétáiból. Csalódás, kiábrándulás, megihasonlás minden vonalon: már csak az Önérzet szárnyal démoni magasságokban, hogy a bosszú villámaival sújtsa mindazokat, akik az élet princípiumait csúfolták meg személyében: a szabadságvágyét, a házászerétőt, a társadalomból kirekesztett oitoyent, a szerelmest, a hű barátot. Sújtja ekkor — igen — önmagát is. Füst Milán írja valahol: aiki sosem utálja meg mindenestül az emberiséget, az soha nem is szerette igazán, S Ilyen alapon a Felhők és á hozzá kapcsolható versek fényes igazolásai Petőfi túláradó emberiség-szerelmének — a visszájáról. Az őrült: egyetemes bosszúvágyának indulatkitörése. Hogy ezt á Éori szavával „vadromantikus” költeményt miért érezzük modemnek? Mert tagadó mozdulata egyetemes mozdulat. Mert a mindent .megtagadó életérzésből — Nietzschéval ellentétben — győztesen kilábalva, Petőfi már az emberiség egyetemes jóratörekvése iránt tájékozódhat. Akii a pokol tüzét megismerte, az jobban boldogul Prométheusz füzével, mint aki kizárólag a „barátságos, meleg szoba” távlatában gondolkodik — holott reálisan ez az igény is bennünk van. Az őrült „vadromantikájának” korszerűségét igazolja egyik kiemelkedő költőnk, éppen a Baudelaire-i iskolát fiatalon kijárt Kálnoky László remeklő poémája, a Hé- rosztratosz: atomröbbantásúan modem képzetekkel gazdagítva utal vissza százharminc esztendős elődjére — tudatosítja, hogy az emberiség rossz hajlamai fenyegetik legjobban az emberiséget. Mennyivel nagyobb ennek evokatív ereje, mint a békeszó- lamoikat prédikáló elnökjelöltek humánus közhelyeinek! Kálnoky költészetében más darabokat is találhatunk, melyek a pokoljáró Petőfi utódává avatják szerzőjüket. Íme egy összevetés: Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e isejtelem, ez olyan rettentő! Ügy rángatózik, úgy ugrándozik szívem, Miként a porban a levágott emberfő. (Petőfi: Vajon mi ér?) A bottal ütlegelt szív vakon ugrik előre, s utat tömi igyekszik a tompa szdklafcőbe (.. .y (Kálnoky: Menekülő szív) Könnyen megláthatjuk még az észjárás és a keserű filozófia összefüggéseit a Felhők, s e Kálnoky-^versefc között: Kettősség, Futószalagon. Az életérzés hasonlósága sokszor stiláris hasonlóságot von magával; az összevetés nem tartalmi vagy formai reminiszcenciákra utal, hanem arra, hogy az emberi szellem afelé igyekszik, hogy a legintenzívebb fájdalomnak a legintenzívebb költői kifejezést adja. A „bottal ütlegelt szív” és a „levágott emberfőként rángatózó szív” a létfájdalom legeszményibb képi megjelenítésében találkozik. A freudi tanok hatása alá került József Attila tudatalattiba pillantó, s elborzadó versei felé mutatnak ezek a Petőfi-sorok: Az én szívem egy föld alatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét 247
