Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Alföldy Jenő: "Dalaim, mik ilyenkor teremnek" (Petőfi Sándor: Felhők)
Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mák ott tanyáznak, Mitekéi tele (van, tele! (Az én szívem) Hogy a hasonlóság mennyire nem közvetlen hatásokon múlik, látványosan bizonyítja e régi, évezredes japán miniatűrök döbbenetes rokonsága a Felhők darabjainak vershangulatávai, kérdve-kifejtő, poénra élezett szerkezeti fölépítésével, aforisztikus általánosításával és kozmikus szkepszisével: Nevezd meg, mihez hasonlít a Vég s a Kezdet? Mint amikor kis csónakon sok ezrek az óceánra kieveznek s nem jönnek vissza, mert mind belevesznek. (Okura: Elet, Kosztolányi fordítása) vagy: Minden művünk a semmiségbe téved, akár a csónak, hullámtól dobálva. Csöndes halálé lesz a hangos élet. Mi marad itten? Egy árnyéknak álma. (Hitoshi: Múlandóság, Kosztolányi fordítása) S aki egyszerűen a csattanós poénnal végződő négysoros vagy miniatűr általános műfaji, szerkezeti „törvényszerűségének” tulajdonítaná, hogy e versek pillanatra sem rínának ki a Felhőkből, az lapozza föl mondjuk Omár Khájjám, Hölderlin vagy Goethe négysorosait, s menten meglátja, micsoda különbségekkel jár az életérzéstől függően a rövid-versek struktúrája és hangulata! Bori Imre így jellemzi az Itt állok a rónaközépen című darabot — a ciklus legnyugalmasabb, legkevésbé vívódó, ám stílusérzékünket annál inkább a kontemplativ modernség képzeteire ajzó versét: „A konstruktivista szabad vers példája”. A költemény így hangzik: Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csönd fődé el, Mint eljfödá'k a halottat szemfödéllel. Nagymessze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörüli a kaszát... Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozog a kéz. És most idenéz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom... Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? A konstruktivisták törekvéseit Kassák Lajos (a legilletékesebb) így foglalja ösz- sze: „lemondtak a természet egész kincsestáráról, elvetették az érzékelhető világ témakörét, azért, -hogy sajátságos geometriai alakzatokkal bíbelődjenek”. (A „Mbelődés” itt nem lekicsinylés, inkább a stílusirányzat meghaladottságávail magyarázható önirónia.) Ilyesminek a versben nyomát sem találjuk. Tálán a statika, a „dinamikus egyensúly statikája” lenne az, amit Bőm konstruktivista előzménynek vél? Az-e, hogy szemlélő és szemlélt között áthidalhatatlan fizikai és pszichikai távolság feszül? Vagy 248
