Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"

saink egyike, vajmi könnyen válhatik átokká, szintúgy szülhet a hazaszeretet szent érzelme is, ha bölcsesség nem vezérli azt, határtalanul több rosszat mint jót.

És e tekintetben — ha célunk nem az, mint magyar földön még gyakori szokás, hogy magunkat viszonylag feldicsérgessülk és tömjénnel jól lakjunk — bizony meg kell vallanunk: számtalan köztünk, magyarok közt a legnagyobb bűnös, azaz a legotrombább ügyibarát, mi kivált politikában mindig synonym, mert számtalan „magyar honszerelimes” legtisztább heve dacára szintoly arányban üt nemzetiségünk lényegén csorbára csorbát, valamint nem egy anyának majomszereimé is vajmi sokszor megsemmisíté már kedvenc szülöttének minden becsét.

S ugyanis köztünk vajmi sokan eldődink egykori hazafoglalási modorában hisznek nemzeti létet is tüzzel-vassal terjeszthetni, nem figyelvén arra, hogy szellemi diadalokat hadi hatalom soha nem biztosított még, de ilyeseket jó sikerrel egyedül szellemi felsőbbség víhat tó. «

Igaz, ugyan, hogy e részben egy idő óta nagyon okultunk és sokkal keskenyebb szigetre szorult azok száma, kik féltékeny mámorukban türelmetlenséggel hitték legjobban ápolhatni a magyarságot. Ám de azért mégis mód nélkül nagyobb azon pajkos negéd és betyár szesznek a súlya, me'lylyel nemzeti ügyünk körül forgolódik nem egy magyar, mintsem hogy e tekintetben — kivált most, midőn minden oldalról fel vannak korbácsolva a szenvedélyek, s a viszontorlás jelei is mutatkoznak mindenünnen már — egészen nyugodt kebellel nézhetnének a jövendő ebbe mindazok, kiknek politikai hitvallásukban a nemzeti lét sajátlagos felvirágzása legelső helyütt áll!

Valóban lehetetlen! mert ugyan mit és mily sikert szülhet százak leghűbb, legemyedetlenebb ápolása nemzeti szent ügyünk körül, ha még mindig vannak magyarok, kik magyarságot afektáilván, rüpők és aljas viseletűk által legrosszabb szagba állítják azt; s mi több, ha még mindig vannak magyarok — s pedig fájdalom, tán a nagyobb rész érez ily rövidlátólag — kik a helyett, hogy a nemzeti testnek ily nyavalyás fekélyeit kilöknék soraikból, nem csak kímélettel viseltetnek irántuk, de még a nemzeti erőnek bizonyos túláradozását vélik e jelekben észrevehetni, holott régi axióma, hogy az, ki a haza mocskait palástolja, a haza fénypontjait piszkolja be, aminthogy a bűn leplezője is mindig erényt sújt. Ügy hogy korántsem oly nagy csorbát üt nemzeti létünkön a magyarságot üldöző, mert az ellenható rokonszenvet gerjeszt, mint fertőzteti ügyünket a betyár magyar, mert ilyestül a nemesfo kedély émelygéssel fordul el.

Tudom, tisztelt gyülekezet, sokaknak köztünk nincsenek eféle ismétlésiim inyökre, mint általában sok nem foghatja meg, miért helyzek annyi súlyt azon néhai rakon- cátlanságnak gyűlöletessé tételére, melytül kivált az ifjúság magát néha meg nem tudja óni — mert hiszen, mint ők állítják: a magyarnak vére hevesb, ©félék másutt is megtörténnek, azért még nem jut bárkinek is eszébe egész nemzetnek becsületét kérdésbe venni.

Ámde, Istenért, ekörül is örök csalódásban akarunk maradni, mint annyi egyébben? Mintha félnénk a valóság világába nézni, és nem látjuk, mily kápráztató különbség van köztünk és más népek közt! Nékünk nemzeti lét dolgában még csak lennük kell, midőn más népek e részben már megvannak! És ezért, ha a magyarságot valóban megmenteni akarjuk, minden kis morzsa kenyérrel legszigorúbban gazdálkodnunk szoros szükség. Mag más népék, mert nemzeti létben gazdagok, és rajtuk más elemek szüntelen nem rágódnak, legalább e tekintetben nem kénytelenek er- nyedetlen állni őrt.

Hogy a magyarság léte már csak hajszálon függött, ez nem a mi bűnünk, ámde megbocsáthatlanul vétkeznének, ha megmentett, de még annyira gyengélkedő kincsünkkel oly gondatlanul sáfárkodnánk, mint ilyest tán büntetlen tehetnek azok, kiknek ebbeli kincsük soha veszélyben nem forgott.

S azt gondoljátok, tisztelt hazafiak, hogy nekem tán jól esik ily nyomorult kis vonásokban ápolgatnom ügyünket, s ennek elkerülhetetlen szükségére titeket minduntalan emlékeztetnem? Oh, ne higyjétek. Nekem szintúgy, vagy tán kínosabban vérzik szívem mint nektek, ha meggondolom, mire jutott vérünk és mennyire kétes

242