Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"
annak jövendője még. Én is érzeíft; s tán élénkebbört s gyakrabban mint ti, a kétség- beesés azon kínjait, mely epeszti a habokkal küzdőt, aki nem bízik erejében a távul fekvő partot elérhetni, s ekkép bennem is szintúgy pezsg néha nyugtalanságtól a vér mint bennetek, inkább kockára bízni sorsunkat, s bukni egyszerre inkább, mintsem meg nem szűnő félelem és remény közt továbbfolytatni a felvett s anyára aggasztó hangyamunkát. Azonban kérdem, és ítéljetek e körül hideg vérrel és engedékenyen: vájjon éveim számához, helyzetemhez és eddigi politikai eljárásomhoz képest teljesíteném e hazafiúi kötelességemet tehetségem szerint, ha nekem sem volna elég bátorságom „kiskorúságára”, azaz, szerfölött gyenge állapotára emlékeztetni a hont; de én is azon fiatalokihoz vagy gyengékhez képest, kik nem bírják hevöket zablázni, veszélyes kockára akarnám állítani nemzeti üdülésünket, kivált most, miután halálos dermedésemből. már felébredtünk, törvényünk magyar, s ekkép, noha helyzetünk most veszélyesib mint azelőtt, a tökéletes felgyógyuláshoz mégis közelebb állunk, mint valaha. Ám a célt úgy érhetjük el, ha gyenge cserjéinket senki le nem gázolja, és mi azoknak anyailag gondját viseljük, s pedig mindnyájan, mert egy ily mélyre sü- lyedt nemzet felemelése csak köz-erővel s tökéletesb egyetértéssel sikerülhet. Vájjon illenék-e hozzám; ha én is dicséreteket akarnék elszónoklani, s nem tárnám föl az igazságot kereken; s vájjon illenék-e hozzátok, tisztelt vérrokonim, ha ti a valónak megismerése helyett jövőnk legfontosabb kérdése körül is az illúziók légkörében akarnátok nyargalni? Bizonyára ily szerepviselés sem hozzám, sem hozzátok nem illenék. Nemzetünknek mindig az volt egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elhízta magát. Hasonló a puskaporhoz; melyet nyugvó állapotában egy kis víz ás elolvaszt, fellobbanásával azonban, használjon vagy ártson bár, saját magát mindig megsemmisíti. S ebből keletkezett az a szolgaiélek fajta, mely kivált a lefolyt időkben oly nagy szerepet játszott, mert kezet csókolva édes örömest mindent hátára rakatott volna; de innen származott viszont azon hetvenkedő betyár fajta' is, mely Magyarországon kívül bizonyosan nem létezik sehol: erő nélkül mindent erőltet, ok nélkül mindent provokál. Ez valóban több kárt okozott, mint bármily más hibánk vagy eltévelyedésünk, mert ezen hetvenkedő pajzán viszketeg annyira a valóságos férfiúi erő ellentéte, és annyiba nem „lovagság” vagy az igazi lovagiságnak oly torzképe, hogy azzal legfeljebb vénasszonyokat ijeszthetni, és attul émelygéssel kénytelen elfordulni minden nemesb kedély. — S vájjon miért szakadt nemzetünk része, tán nagyobb része e két osztályzatra? Legelsőbben is, mert a kiváltságok ördögi szűk körében forgott vérünk. S még inkább, mert a nemzeti lét tiszta szelleme nem forrott ki elég tisztán akkoron még, s ezért az egyik túlzó oly könnyen hagyá magát abból mindenestül ki vetkeztetni, ahogyan a másik túlságos erővel afcará azt mindenkire torkolni. És azért itt van ideje, hogy e tekintetben is okuljunk elvégre már! Tudom, lesznek olyanok, kik nem fogják kedvelni, hogy én, és éppen én a magyar Akadémiát politikai életünkkel annyira összefüggő intézetnek tartom, s azt e tekintetben működésre sürgetni vagyok bátor. Ámde ez által csak azt tanúsítják, hogy politikai kifejlésünk legmélyebb talajáig nem bírtak hatolni eddigelé. Mert hiszen az nem egyéb, mint nemzett létünk biztosítása, felemelése, ami oly szorosan függ az élő szónak, írásnak és gondolat-elrendezésnek kifejiésével össze, miszerint lélektelen gép volna Akadémiánk, ha nem venne e hazafiúi műtételben legbuzgóbh s legem yedettenebb részt. Becsüiltessük meg ezért, mennyire tőlünk telik, a magyar nevet. Ébresszük fel nyavalygó álmaikbui azokat, kik legjobb hiszemben, hogy a magyarságot szolgálják, ezen legnagyobb kincsünkön túlzásaik és erőltetéseik álfal inkább ütnek sebet, mintsem hogy ápolnák azt. Figyelmeztessük hevesb vérű honfiainkat, hogy a nagyobbszerű haladás és a bukás közt még egy harmadik vágás is van, melyen lépten lépve, mákszemet mákszemre hordva, cseppet csapphez adva a bölcs végül is tovább ér, s nagyobb teremtések szerzője, mint az elbizakodott; kinek zászlóján a „-bár törik, bár szakad” áll, vagy 243
