Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"

dűl vállvetve és kezet fogó nemzetek elátoe szoktak mosolyogni, melyek nem fogyasztják egymás elleni nemtelen versenyzésben erejüket.”)

És ennek az eszmekörnek a birtokában képes ő nem csupán elvben, hanem gyakorlatban is meghatározni egy olyan utat, mely gyökeresen más, mint a francia felvilágosodás és a német romantikus népiesség furcsa keverékéből előálló közép- és keleteurópai gyakorlat. Ezért képes ő olyan megértésre a nemzetiségek mozgalmai iránt, mint kortársai közül senki sem. Ö mutat rá, hogy a szerb vagy a szlovák ugyanolyan gyanakvó velünk szemben, mint mi vagyunk a németséggel szemben. S ha mi ezen felingerülünk, akkbr elvesztjük igazságérzetünket, s ugyanolyan szemforgató álhumanizmussal igyekszünk majd „lebontani” a jogos horvát vagy román kifejlődési vágyat, ahogyan Mária Terézia vagy II. József igyekeztek „szánkba dömöckölni a mézes csuporból kivont korbácsot”. És az utókor értékelése ezen a felismerésen alapulhat. A fenti oldalakon igyekeztem néhány vonással érzékeltetni, hogy az országban élő idegenaj'kúak helyzete korántsem volt olyan reménytelen és kétségbeejtő, ahogyan az a kor nemzetiségi propagandájában megjelenik. Ezt azonban nem azért tettem, hogy a nyilat visszalőjem, hanem mert a reális helyzetfelméréssel mindeddig tartozunk önmaguknak — és egymásnak.

E tartozást egyszer majd lerójuk bizonyosan, csak nem tudni, mikor. S hogy minél előbb lehessen, ahhoz itt, kicsiny építő téglaként felmutatom tisztelettel Széchenyi István 1846-os akadémiai beszédének teljes szövegét:

— Tisztelt Gyülekezet! Tán nem hibázok, ha ez alkalommail is, mint már több- szer tevém, a tisztelt gyülekezetét arra vagyok bátor figyelmeztetni, hogy a magyar Akadémia, sajátlagos politikai körüilményink között, nemzeti újjászületésünket tekintve, egy főtényezőt képezhet, sőt, hogy i-lyest képezzen, szoros kötelessége.

Míg miás népek szilárd nemzeti létükhöz s egyszerűbb csillagzatukhoz képest minden erejüket szerkezetük javítására pontosítihatják össze, úgy hogy a polgári állo- dalom malasztja minél általánosabban terjedjen legott; addig nekünk, nyavalygó magyaroknak, e mellett, vagy jobban mondva: e fölött még azért is kell küzdenünk, hogy mint nemzet el ne bukjunk, el ne töröltessünk. Mert hiszen valamint holtnak hiába kínálkozik az élet kéje, szintoly kevéssé öltheti magára az emberiség jogait a magyar nemzet, hja megszűnt magyar lenini, mivel ez esetben más vér, de nem magyar részesülne az áldásban. Mi meglehet, közönyös az egész emberi nemre — noha én ezt sem hiszem soha is, mert minden, saját fénykörében fölemelkedett népcsalád egy magosb lépcső az istenekhez, de minden esetre ez bár így legyen, bár ne, nem lehet közönyös ránk magyarokra nézve, ha csak nem puszta hang, vagy mint sok más, nem egyéb puszta sallangnál azon hazafiság, melylyel oly meg nem szünőleg kérkedünk.

De nem! Mert noha számosb van köztünk, ki saját magát a hazával mindig ösz- szekeveri és személyét folyvást az elibe helyezi, azért általában véve tán alig létezik emberfaj, melyben a hazaszeretet nemes érzelme annyira képezné minden csepp vér és nedv kiegészítő részét, mint amennyire mi magyarok buzgunk ily lelkesedéstül. — Nem tagadhatni ugyan, hogy halálos álmunk közt, midőn az enyészet habja csaknem összecsapott fölöttünk már, neun egy gyönyörű tulajdonnal, melyet veszténk, azon szent láng is majd’ elaludt már bennünk, mely minden romlatlan emberi kebelben oly tisztán ég, s melyért, bármily gyermeki érzelemnek gúnyolják is azt a világ hidegen számító kozmopolitái, nincs mit pirulnunk, mert legtöbb magasztos cselekedet mégis innen vette, innen veszi és innen fogja venni a földön eredetét mindaddig, míg az ember egészen el nem fajul, vagy gyarló természetébül végképp magasb szférákba nem emelkedik. Igen, ezen szent tűz is csak pislogott már bennünk. — De, hála az égnek, nemcsak el nem alüdt, sőt, mostmár oly általános lobbal ég, miszerint hazaszeretet híja miatt veszély vérünket érni nem fogja immár. Csakhogy a hazaszeretetnek bármily áradozó léte — ne csaljuk e körül magunkat — soha nemcsak magasabbra nem emelt eddigelé egy népet is, de ilyesnek még csak megmentésére sem volt elégséges, ha vakszerelemre, elbizottságra; s ebből okvetlen eredő mások iránti türelmetlenségre fajult. Mert ez esetben, valamint a tűz, mely legnagyobb áldá241