Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"
Mint ahogy nem értik Wesselényi Miklós 1843-ban megjelent könyvét, a Szózatot, melyben az egykor oly heves báró, a harmincas évek if júságának bálványa már félig vakon készít higgadt, velős számvetést múltunkról, jelenünkről, helyünkről. A könyv külpolitikai következtetései, nemzetiségi élvei megegyeznek Széchenyi tételeivel — ám a negyvenes évek eleje az a pont a Reformkorban, sőt a magyar történelemben, mikor a nemzeti érzelműek, a radikálisok, de főként a fiatal nemzedék már megalázónak érzi a béketűrést, a kivárást, mellyel apáik és nagyapáik a hatalom, a környező népek, nemzetiségek agresszivitását, magyargyűlöletét fogadták. Petőfi Fiatal Magyarországa már szent, tiszta, egyetlen fáklyaként emeli magasba a magyar nemzeti érzés, elhivatottság; sőt, felsőb'bségtudat eszméjét', híven követve ezzel is a korszellemet, de „követve” a korábban fáklyát emelő Ljudevit Gajt, Jan Kollárt, Etni- nescut és a többieket. És a negyvenes években már országszerte szaporodnak az esetek, mikor az idegenajkú szórványokon erőszak tétetik, valóban: itt rászorítják a papot a magyar szóra, ott megtiltják az iskolában a magyar nyelvet — sőt Tolna megye egy szolgabímja 1845-ben elrendeli, hogy a járásába tartozó néhány sváb falu gyermekei magyar ruhát öltsenek, mikor iskolába mennek! Elképzelhetjük, milyen tiltakozást — és méltán! — okoztak ezek a nemzetiségek körében, a magyar közvélemény azonban ezzel már nem törődik, mert „eljött a visz- szacsapások ideje”. És bár ezt elsősorban mindenki a Habsburg hatalomra érti, de ha a „bécsi kórushoz” mások is csatlakoznak, akkor azokra is. Nincs idő, nincs érzék a különbségtevésre. A cenzúra többé nem bírja lefogni a magyar lapokat, s nem tudja megakadályozni a röpiratokat — talán nem is akarja ekkor már: oszd meg és uralkodj !... S noha, különösen a 43/44-es diéta után Széchenyin kívül Wesselényi, Deák, sőt Kossuth is föllépnek a túlzások, egyes, már-már nevetséges megnyilvánulások ellen, a folyamatot többé megállítani nem lehet,.. Tekintve azonban, hogy a mi kezünkben törvényhozás van, nálunk nem a szomszédok elleni uszításra, hanem erre helyeződik a hangsúly: az országgyűlés 1844-ben becikkélyezi — és a király minden akadékoskodás nélkül szentesíti —, hogy az országban a tanítás nyelve magyar legyen. .. Ez az a törvény, amit soha, 1867 után sem valósítottak meg, de a nemzetiségeknek ez mindegy: tiltakoznak, demonstrálnak, magyart vernek. Ez az a törvény, mely Európa minden más országában természetes következménye az államalkotó nemzet korszerűsödésének, Széchenyi mégis fölszólal ellene, kifejtvén, hogy ne térjünk le őseink útjáról, s hogy ez ugyanolyan támadás a saját kultúrával bíró nemzetiségek ellen,mint amilyen II. József nyelvrendelete volt ellenünk — hiába.: István gróf kocsiját sárral dobálják, ablakait beverik: Kossuthot hatalmas fáklyászenével ünnepük. Napló, 1847: „Én: Gyújtsatok világot! Ók: felgyújtják a házat. Én: Megálljatok! Mit csináltok?! Ok: De hiszen te mondád, Hitehagyott!” És a „hitehagyott”, ki különben a legkisebb sértést sem hagyta megtorlatlanul magánéletében (mindig híve volt a párbajnak, abból a megfontolásból, hogy annak veszélye megfontoltabbá teszi a szalmaláng természetű magyart), most néma sápadtsággal áll népe előtt: beszélne, de már nincs kinek. Igen, ő Wesselényivel, Deákkal, Eötvössel azon kevesek közé tartozik, kik az európai korszellemet képesek „lefordítani” a Duhamedence „nyelvére”; azaz; megérti, hogy a velünk együttélő népeknek ugyanolyan joguk van a nemzetté válásra, mint nekünk. Kossuth sem tagadja ezt elvben, ekkor azonban már nem lát más gyakorlati utat, mint erőt mutatni, s úgy kényszeríteni engedékenységre mind a Habsburgokat, mind a nemzetiségeket. — Amiben viszont Széchenyi egyedülvaló, és egyedül is marad a negyvenes években, az az, hogy csupán neki van koncepciója a kifejlődő nemzetek békés együttélésére, minőségi versengésére. (Beszéd az Akadémián 1844 december 26-án: „Az égi lakosok egye240
