Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tandori Dezső: Primőr vasárnap (novella)

visszafojtott repülés vágya. Illetőleg: ez is csak félig igaz. Efféle vágy csak az egyikükben van. A másikuk szinte alig repül; viszont ő az agreszívabb. Nem, nem veletek. Hanem ha egymással kerülnek szembe. Kideríthetetlen, miért épp akkor. Kideríthetetlen-e, kérdezed, hogy ti miért... és mikor... És ha valaki így hallaná a beszélgetésünket, mondja, aki ott megy veled, és már azt várjátok, hogy ehessetek valamit, bármit, mit gondolna: nem értené, hogy ezek akkor miért ölik egymást olyan iszonyúan... gyakran; vagy azt, hogy: teljesen bolondok, tehát minden érthető. Ezen eléggé visszafogottan nevetitek. A dolog alaphangja ez: „De hát ha semmi alapvető baj nincs ...! Akkor miért...?” Szép ez a séta, érthető, ha nem akarjátok abbahagyni; viszont ez meg olyan, mintha a madarakhoz nem kívánkoznátok vissza. Erre ugyancsak megvan a válaszotok: Aki annyit tett értük, mint mi. .. És pontosan így van; mégis rosz- szul hangzik. Megállapítjátok: Épp azoknak a fülében, akik bolondnak tartanak titeket, hogy két veréb miatt egyáltalán gond a menni-vagy-sem. El fog ez dőlni valaha is, kérdezitek. Nem fog eldőlni, csak lesz valahogy, de jól nem lesz. Se úgy, mondjátok, meglepően derűsen, már bor után, és már a sétát is újra meghosszabbítva, se úgy, ha elmentek, mert akkor ... se úgy, ha maradtok, mert akkor... Az egyik „akkor”: mert akkor minden percben azon rágjátok magatokat, hogy mi lesz velük itthon; és ha maradtok: hogy nem lehetne-e mégis elmenni, hiszen két verébről van szó, egészséges, életerős lényekről, akik... Így vágtok neki egy harmadik dombnak, és még nem tudjátok, hogy az Onkológiánál értek vissza a városnegyed magasabb házakkal beépített területére, az Onkológia ugyancsak sárga tömbjénél. A citromsárga ház csak úgy egyáltalán jut az eszetekbe, ahogy a cukrászda előtt, már a bor után, újra elhaladtok, és te akkor azt mondod: Még az se lenne rossz, ha valami film menne, amihez kedvetek volna, és a mozira gondolsz, a mozira mutatsz, amelyik éppen zárva van, vasárnap kora délután, egy csöndes negyedben; és később nem tudod tisztázni, hogy eszedbe jutott-e: ott voltatok tizenkét évvel ezelőtt először moziban, páholyban méghozzá, és bármi. Mentek a napsütötte utcán, és azt mondjátok: Kár, hogy ez nincs mindjárt valahol másutt, ez az egész színhely. Ezt szeretnétek: ha a helyszín azonnal másutt lenne, és haza lehetne térni a két verébhez. Minden nap, érzitek, egy külön utazás. És nem kényszerképzet-e, kérdezi, aki ott megy veled, az egész utazás; egyáltalán; és tudjátok, hogy csak úgy, ahogy bármi. Tehát ezzel a „kényszerfcépzet-dologgal” el lehet osztani a teljes mennyiséget, úgy, mintha eggyel osztanátok. Marad ugyanaz. Átvágtok megint a felszedett sínek egy másik vonalán, ugyanaz a dűlőút-szerűség a város közepén, már ötödik, jó ötödik, mondod, hónapja. Emlékeztek egy téli sétára, itt; lejjebb egy madárbolt is van, és néztétek az alvó kirakatot. Valaki fölébredt, és ti azt mondtátok, hogy ne zavarjátok, és továbbmentetek, és azt gondoltátok, idézitek fel most, hogy: ez így, ugye...!? És csak az volt „valamilyen dolog”, ahogy ti... a két madárral... akik teljesen szabadon élnek ... és teljesen ránk nőttek, mondod most, lehet-e végső soron két madár miatt... Tudod, hogy ugyanúgy beszélsz, mint mások. Primőr, kell a primőr élmény, mondod; és elhárítod, hogy csak nekedj ragaszkodsz hozzá, hogy aki veled megy, mondja azt, vallja 6é, hogy neki is kell, kell a primőr élmény. Amelyről, persze, ez a következő szavad, tudható, hogy — tucatélmény. Város. Egyik város, másik város. És az időjárás? Itt, ma, folytatod, hogy minden ilyen remek, a nap süt, nyitva volt ez a két hely — társad nevetve állapítja meg: egyik se primőr dolgok helye! igaza van, mondod; a primőrös dolgok zárva vannak, és a primőr áru nem hogy vasárnap, általában hétfőn sincs; viszont emlékezz vissza,

215