Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tandori Dezső: Primőr vasárnap (novella)

Visszaemlékezel a tizenkét évvel ezelőtti útra. És megemlíted, egyáltalán nem zavartan — most fogyasztottátok el a két-két kávétablettát, bizonyosra veszitek a hatást, a szédülésre nem gondoltok még, és megállapítjátok, hogy „majd az úton” ugyanezt a módszert kell alkalmazni, gyorsan kétJbét tablettát, s aztán tovább, másfél óráig ennyi jól „elvisz” —, megemlíted, hogy most jön az a főútvonal, ahol először veszekedtetek; pontosabban, teszed hozzá, és akivel a kávétabletták után most továbbindultok, várakozóan megkérdezi: Tehát, pontosabban? Te pedig jól emlékszel, hogy: a) még otthon veszekedtetek, aztán jöttetek le „kijárni a dolgot”, b) azon vesztetek össze, hogy te nem vetted észre őt (akivel most is itt haladsz, mindjárt odaérve ahhoz a bizonyos főútvonalhoz), nem vetted észre, ahogy a megbeszélt helyen vártad, csak akkor, amikor már „majdnem keresztülesett rajtad”. Ez tizenkét éves kifejezés, kellőképpen állandósult, és a többi szövegrész is; a szemem, mondod, most mintha bíznál benne, hogy ezt a nyilván valamelyest-más-dolgot: értik; nevezetesen, ahogy te látod a dolgokat, homályosan bizonyos távolságból, mint egy régi nagyfilmet, amelynek a részleteit ott a borozóban a műsorismertetők sugározzák; bizonyos távolságról, mondod, homályosan látom a dolgokat. De akivel most ezt újra (ezt újra meg újra meg újra) megbeszéled, azt mondja csupán: Amikor, akkor; azt, amit. Ezen vesztetek volna össze, először, tizenkét éve? Hogy te nem láttad meg őt, amikor és akkor; és őt, aki; és ott, ahol; ez társad érve; ott, ahol! mert tudtad, hogy jön, vártad, és nem vetted észre. Mi van olyankor, ha még nem is számítasz rám, ez is gyakran elhangzott. A filmben valaki megölt valakit; férfi, tehát nyilván nőt, és, ahogy átveszed egy pohár bor felét, a készülék felé se nézel, tudod a lényeget: egy régi film. A rendőrség körülállta már a házat, és akkor a főhős (a valószínűtlenül fiatal öreg színész) lepergeti' magában, hogyan jutott idáig; másfél óráig pereg, mondod, és akivel ott állsz a garázsforma borozó garázsajtó-forma ajtaja mellett, háttal a készüléknek, megkérdi, hogyan látod ezt a képet; a te képzeletedben kérdi meg, a valóságban most más pereg. A valóságban most megegyeztetek, hogy minden jó lesz. Mindennek jól kell lennie; szédülsz-e egy kicsit azért is, mert erre a sétára egyáltalán módod van? Szédültök-e mindketten? Majd vasárnap megnézitek, talán, miért kellett „odáig jutnia” Jean Gabinnek. De a főútvonalra rosszul emlékeztél.

Igen, akivel ott mégy a főközlekedési útvonal azóta teljesen átalakított kereszteződésében (mekkora terek! egy temetőt pakoltak ki innen), szabálytalanul, és hirtelen mintha már egy másik ország pénznemében fenyegetne a bírság, furcsák ezek a húszforintosok, melyeket majd a cukrászdában és a borozóban (tíz éve nem cukrászdáztatok! és most még jön a madarak utcasora, és különösen élénken emlegetitek a madaraitokat, és a lakást látjátok, ahol ott vannak ők ketten, és nyilván várnak titeket; és itthagyhatjátok-e őket majd az ősszel két hétre? feltételezhető-e róluk, hogy hajlandóak lesznek együttműködni azzal, aki a lehetőségekhez képest a legkedvesebb lesz hozzájuk, és vállalja ezt az áldozatot, mulatságot vagy bármit; így minden percnek, melyet otthonról távol töltőtök ezen a primőr tavaszi délutánon, külön súlya van; így néztek meg minden madarat, melyet útközben láttok; élet és halál kérdése ez, és nemcsak két verébé, így gondoljátok; mert ha „arra jöttök haza, hogy valamelyik madárnak baja esett”, az utazás nevetséges, az utazás kegyetlenség, az utazás önpusztítás), a húszforintosok, melyeket-még-nem-is-tudjátok- hogy-hol fogtok elkölteni. Akkor az, akivel a lépcsőfordulón kinéztetek egy kertre, aztán átvágtatok a füvön, de nem szedtetek virágot (mert mire hazaérünk, mondtad, ellenkezői lennének minden primőrségnek), és akinek ezt a

213