Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tandori Dezső: Primőr vasárnap (novella)

akarod mondani, de a pontos megfogalmazás annyira nem illik a sétához, ál- talában-a-sétához; de hiszen ez: ez a séta; tehát mondhatod így: ennyi a különbség az általában-lévő-dolgok és a valamelyest-más-dolgok között. Amazok egy idő múlva lesznek porosak a szemedben, mint ma egy futballközvetítés; a te dolgaid, tehát a valamelyest-mások, azonnal érdektelenek. Mások szemében. Homályosan derengenek, és ki szereti nézni az olyan képet. Akivel az első hegyről leérkezve ott haladtok a valamikori séta főközlekedési útvonalán, megjegyzi, amit ilyenkor szokott. De ennek most nincsen semmi éle, mert így egyeztetek. Csak a kérdés dereng homályosan, ahogy a valamelyest-más-dolgok, és ezen nevettek is mindketten. Változtat ez magán a helyzeten? Nem változtat.

A helyzeten nem kell változtatni, a helyzet, ebben állapodtatok meg, tulajdonképpen megfelelő. Ezért egyeztetek így: hogy a felesleges — az így nyilvánvalóan felesleges — összeütközési pontokat kikerülitek. Kiküszöbölitek. Kü- kerüliket és köküszibölitek. Keküszö ... Keszküszöm, ez az eskü szava. Nézitek a madarakat, még az első dombnyi hegyre fölfelé menet; ott haladtok a vasárnap kora délutáni villák és társasházak közt, melyeket egy hete láttatok, első tavaszi sétátokon. De még ez a járkálás is primőr. Nem poros, nem fáradt, nem akármi. Még érdekel titeket, ennek az évjáratnak a java. Kár, hogy nem vittetek kekszet. Főpróba ez, mondja az, akivel a második dombnak nekivágsz, ahonnét aztán egy nagyon hosszú kertes utca végén — szédülsz, a felesleges éhségtől, a levegőtől, bármitől — visszakanyarodtok a magasabb házakkal beépített negyedbe, s ott rendkívüli módon megcukrászdáztok, és egy sarokkal arrébb, a csöndes munkaszünet-délutáni mellékutcában, boroztok; a nyers ízű bor most választékos élvezet; nem szoktátok meg az édes dolgokat, mint az a tortaszelet és habkocka. Húszasokkal fizettek, és mintha nyaralnátok, mintha nem primőr élmény lenne az egész, nem főpróba, hanem maga-a-dolog; a kettő közül valóban melyik az átlagban-lévő, melyik a valamelyest-más. A borozóban kora délutáni tévéműsor; a vasárnapi nagyfilm részlete. Kihúzódtok, szélre; a söntéspult előtt benne volnátok egy-két nézőszögben. Annál a falnál is ülnek, és sértő szándék nélkül ugyan, de már félre-félrehajolgatnak; ezt észre kell venni. A séta — a szédüléssel együtt is — jó állapot; a borból te iszol többet, de mindkettőtöknek ízlik, főleg a pogácsára, amit a cukrászdából elhoztatok, s már a zacskója is a múlté. A múlté egy egész hét, és a jövő héten a képernyőn megint semmi érdekes. Több érdekes dolog kellene; néha a hazamenés az unalmas, mondod, a hazaérés végső szakasza, a negyvenegy éve ismert útvonalak. Mégsem fogtok lakást változtani. Csak végignézitek a korá délutáni épületeket, egy-egy teraszra vágytok, megítéltek némely kilátást, le a városra, latolgatjátok, mekkora viszont a belátás, egyik társasházból a másikba; vannak szinte eszményinek látszó helyek. Megállapítjátok, hogy viszont ami az egyik környéken megvan, hiányzik a másikból, és így tovább. Hazamenni elsősorban te nem akarsz még, így az első hegyről nem lefelé indultok, hanem fel, ösvényeken, az úgynevezett csúcsra, amelyik csak egy aszfaltutas sík, társasházakkal; a hegy túloldalán tekeregtek le, érintitek az egy (jó) héttel — pontosan nyolc nappal — azelőtt megismert helyeket; nem egészen ugyanazok, bár annyira mégsem mások azóta, hogy azt ne mondanátok: most egy darabig ebből elég; és mielőtt a tizenkét évvel ezelőtti-azelőtti utatokra leértek (két hegy között vezet, és a közlekedés még „főbb”), egy villáról megállapítjátok, hogy „lehetetlenül citromsárga”. Bár a színek, ezt tudjátok, fakulnak; de milyen sárgának tervezhették ezt a sárgát, mondja az, aki ott megy veled, és most már a régi útvonalon, ha ennyire sárga lett: mert a festék addigra is sokat fakul. Mire a falra kerül.

212