Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Száraz György: A tábornok I. (életrajzi esszé)
На nem hal ifjan el leányom és őt megtarthatom, férjhez kell adni később. Így ötven is leszek, mikor utóbb a nagy hegyekbe visszavonulok. Kinyitok most egy másik dossziét: kis papírlapon feljegyzett ,,gyerekszáj”- szöveg, mellette a dátum: Debrecen, 1953. „Apukámmal álmodtam, itt volt nálam, azt mondta, kis madaram és megterítettem az asztalt, megetettem, aztán visszament Istenikéihez vacsoráim, kérdezte, mit csinál édes mamija. Katona- rulha volt rajta, de cipő nem volt a lábán...” Rajzok, nyolcéves kislány ^alkotásai”: ágy vagy inkább ravatal, hanyattfekvő, hosszúhajú leányalak; az egész valami láncokon függő, sötétre satírozott gömbfélében, fölötte ákombák nyomtatott betűkkel: HÓFEHÉRKE. Egy síkban, perspektíva nélkül: kerek asztal, mellette széken nőalak feketében, fölötte keresztráccsal osztott ablak, a külső sötétségre rajzolt csonka holddal, csillagokkal. Alatta: MAGÁNY. Mintha párja volna a bajmáskéri FogoZyéne/c-illusztrációnak... S az utolsó, ez már az 1956. októberi temetés emléke: koporsó, rajta kard és virágcsokor, fölötte két gyertya, lábas tartóban; oldalt feketeruhás nőalak, hosszú fátyollal... Előveszem újra ezt a viszolyogtató, kékfedelű könyvet, rálapozok a szövegre, amit Pálffy /az utolsó szó jogán mondott: Én azért állok a magyar nép bírósága előtt, mert a legsúlyosabb bűnöket követtem el a nép és hazám ellen... Igaz az, hogy soviniszta, fasiszta beállítottságom, osztályhelyzetem, egész múltam, és nevelésem alapján én csak színlelésből, igazi tevékenységem leplezésére és ellenségként léptem a Kommunista Pártba, de őrizetbevételem óta átértékeltem egész életemet... Mi súlyos bűnösök vagyunk és lehet, hogy ebben már nincs fokozat, de ha van fokozat, még büdösebbek Tito, Rankovics és társai... Én tudom, hogy a felelősségemet mindezzel nem csökkentem, de legalább részben a vallomásommal valamit jóvá szeretnék tenni abból, amit a magyar népnek ártottam. Tudom, hogy súlyos büntetést érdemiek. Kérem a bíróságot, hogy vegye tekintetbe megbánásomat. Mi mindennek kellett összejátszania, hogy ez a borzalmas színjáték itt és így lejátszódhassák? Volt az 1945 után kialakult világhelyzet: a Szovjetunió háborús kivérzett- sége, a szocializmus felé haladó államok bizonytalansága, gyöngesége, s bennük az osztályharc kétségtelen élezettsége; s volt kölcsönös bizalmatlanság, érdekek ütközése, vádak és viszontvádak, aztán hidegháború: de nem volt atomegyensúly és nem volt még harmadik világ. S ami ebből következett: a követelmény. Szorosan összefogni az erőket, fellépni minden egységet bontó törekvés ellen, sőt: kizárni még a lehetőségét is minden effajta kísérletnek, bármi módon, bármi eszközzel. S volt erre egy régebben kialakult — és hibás logikára alapozott — rossz metodika, amely személyi kultuszra és koncepciós perekre vezetett már a háború előtt. Volt a 'sikerekkel egyenes arányban élesedő osztályharc elmélete, volt a minden sajátosban, minden sémától eltérőben árulást szimatoló gyanakvás, volt a személyhez kötődő 'hűség, mint a forradalmiság egyetlen kritériuma, s volt a végső soron bumerángként ható tétel: „az ellenség jogon kívül áll”, tehát rajta jogsérelem nem eshet; s volt a cinikus „bölcsesség”: ahol gyalulnak, ott forgács is esik ... S ezt a hibás logikát elfogadták — a valós veszélyek érzetében, a valódi osztályharc fűzében — a későbbi áldozatok is. 204
