Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Száraz György: A tábornok I. (életrajzi esszé)
De akkor és itt volt egy csoport, amelynek tagjai — az MSZMP Központi Bizottságának 1962. augusztusi határozatát idézem — „már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volit a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak; a politikai kalandor,ság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a naptömegektől. A hatalom birtokában önkényük leplezésére hirdették a hibás sztálini tételt az osztályharc állandó éleződéséről, valamint azt, hogy az ellenséget elsősorban a pártban kell keresni... hogy a munkásmozgalom azon vezetői és tagjai, akik a felszabadulás előtt itthon éltek és harcoltak, a horthysta politikai rendőrség ügynökei voltak, akik pedig a kapitalista országok testvér- pártjaiban, illetve a spanyol polgárháborúban harcoltak, az imperialista hírszerző szervek ügynökei lettek ...” Ez a csoport a maga kisszerű és bűnös törekvéseit össze tudta mosni a Sztálin értelmezése szerint való nagypolitikával, a béke megőrzésének létfontosságú gondjával, a nemzetközi proletariátus vélt érdekével; ily módon nemcsak szolgalelkű 'kiszolgálói, de élősdi haszonélvezői is lettek e hibás eszmeiségnek és a hozzá kapcsolódó bűnös metodikának. S mivel a fogalmak menthetetlenül összekuszálódtak, képes volt maga mellé állítani, bűnrészessé tenni — akaratán kívül — e hibás eszmeiség nevében a „régi gárda” egy részét, más részét pedig — az eszme iránti hűségre építve, vagy ha másképpen nem ment, a félelemkeltés eszközével — hallgatásra kényszeríteni; s amellett hogy megtalálta cinikus-romlott, vagy éppen primitív „szolgaszemélyzetét”, ki tudott nevelni egy „fiatal gárdát” is, amelynek tagjai már -elhitték, hogy a „cél minden, az ember semmi” elv végsőkig való alkalmazása a hősiességnek és önfeláldozásnak egy módja, igazi forradalmár tulajdoaaság, tragikus heroizmus — s ennek megfelelően a szánalom, az emberiesség: kispolgári, sőt ellenforradalmár nyavalygás. Így keveredett össze végzetesen hősies önfeláldozás és aljas önérdek, lelkesedés és cinizmus, romlottság és naivitás, gyávaság és sunyi karrierizmus, így válhatott áldozattá az akaratlan bűnösök egy része, s így lehettek önnön halálukban bűnrészesek maguk az áldozatok ... Előttem az „anyag”. És most is csak azon töprengek: megírható-e igazából? Bizonytalan vagyok. Csak egyet érzek bizonyosan: meg kell próbálni. Hogy megszűnjenek végre az óvatoskodó, örök-egyforma, .csak töltelék-szavakban különböző évfordulós megemlékezések; hogy elhallgasson végre a ravaszdi tudálékosság, a „bennfentes” butaság, a sunyi rosszindulat: „Nonto, azért volt abban valami...”; hogy az idősebbek közül .akinek nem muszáj, ne menjen el közülünk .azzal a bizonyos tövissel a lelkében; s végül, hogy feleljünk végre az utánszülött generációk mind sürgetőbb kérdéseire ... Félreértés ne essék. Amit írok, nem lezárás, akar lenni. Kezdetnek szánom és adósságtörlesztésnek. S bizonyítékául annak, hogy arról, ami akkor történt, nemcsak kell, de lehet is beszélni. S jobb, ha mi beszélünk róla először, nem bízva mindent az igazságos-igazságtalan utókorra. De ez itt nem az 1949-es „nagy per” története. Egyetlen emberé valójában. Az ő életét követve akarok eljutni haláláig: a 49-es évig. Igaz, nem .közönsége.; sem az .ember, sem az éleibe. Históriás időben és társadalmi térben hatalmas lehetőséget kínál, s én igyekszem majd élni ezzel a lehetőséggel. Csaknem két évig készültem rá: igyekeztem behatolni hősöm életébe, befurakodni .a regisztrálható tettek és leírt mondatok mögé. A vizsgálódást úgy kezdtem: tudom, 205
