Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - SZEMLE - Székely Ákos: Mészöly Miklós: Bunker - Az ablakmosó

életükbe. Működésének hivatkozási alapja megint csak visszakapcsol a Bunkerhoz: „Aztán jön a reggel, a nappalok, a színlelés... Én meg örökké gyanakodhatom, hogy mikor rohad meg a fegyelem, ami összetartja ezt az egészet. De csak látnád őket, mikor kicsúszik kezükből a kötél... a rend, amibe kapaszkodni lehet! Egyszerre meg tudnák ölni egymást. Nem tudnak mit kezdeni magukkal... Láttál te már állatkertet, amit szétbombáztak? Én láttam. Az ember azt várta volna, hogy mindegyik szedi az irháját — szegény rabok! —, de nem. Mind egymásnak estek... egyetlen gondjuk volt, hogyan meneküljenek vissza a ketrecükbe. Pedig akkor már vége volt a bombázásnak” (Hadnagy.) Tomiról tudjuk, hogy járt a háborúban, s amikor az Ablakmosó a füléhez hajol, suttogva talán éppen a Hadnagy valóban ordító igazságára emlékezteti („a szátok széle is véres”), s a Tábornokra, akit minthogy akkor sem látunk a színen, meglétének nem cáfolata, hogy közvetlenül most sem találkozunk vele. Tomi mindenesetre maga is felordít, hirtelen feltartja két. karját, fülében menetelő léptek dübörögnek — többször is majd a darab során. Minden jel arra mutat, hogy a háború valóban kitörölhetetlen nyomokat hagyott, másrészt talán újra is szerveződik valahol: hemyótalp a plakátfüggöny montázsában (ami, persze, legalább annyira a technika, a civilizáció hemyótaipja is), hidak felrobbantása, el nem sütött fegyver mint a jövő háborúja az újságban (Ablakmosó: „Olvasta? Mert ez is hozzátartozik ám”), a Házmestemé háborús emlékei, „atomfutbaH”, vitrinben őrzött világháborús gránát, „szuronyok hegyén lépkedő” gyerek Anni testében (Tomi: „Ahogy én bicegek, ha nem figyelek oda”).

A hadsereg bunkerét belső (végül is „családias”: az Űrmester fiaként kezeli néha a Közlegényt, a Lány mint nővér) erők feszítik szét, a családi élet bunkerét külső (tulajdonképpen „militáns”) nyomás Toppantja össze. Mindkét robbanás a bizonytalanba veti áldozatait, de egyúttal az újrakezdés lehetőségét teremti meg számukra. Elszakítja Annit és Tomit egymástól, de össze is hozza őket. Edzettebbek, védettebbek lettek? Vagy ott folytatják, ahol abbahagyták? Ismerik az Ablakmosó visszatérésének ponijos idejét („Május tizenhét. Ne felejtsék el: pontosan egy év múlva, ugyanitt”). Üjra felhúzzák a képzelt falakat, vagy valóban lesz legalább egy szőnyegük, amit ki tudnak rántani a lábai alól? Az Ablakmosó (golyólyuggatta!) szarvasbőr ablaktörlője rajtuk is végigment, de talán meg is tisztította őket hazugságaiktól. „Mindig arra gondolj, drágám, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem...” — keresik újra akadozva á szavakat. Vagy csak ismétlik őket („csak azt tudom mondani, amit te szoktál”)? Húsvét van, ahogy a Bunker befejezésében is, a feltámadás ideje. Menetelés, dübörgés, disszonáns induló hallatszik; az Ablakmosó rongyából, vödréből („vízipuskájából”) zúdul a húsvéti áldás? Vagy tényleg körmenet? Virágos, lampionos felvonulás? A darab elején Tomi és Anni összefonódva alszanak. A hajnali derengésben „éles pászma kutatja végig a színpadot: olyan, mint valami tolvajlámpa fénye. Egy pillanatra megállapodik a heverőn.” A befejezésben „reszketve fogóznak egymásba” a „többet nem jöhet vissza” bitével-kétségfoeesésével. Lassan sötét lesz, csak őket világítja meg erős fénykarika: két kivilágított délpont, két fényes, golyóütöttte lyuk a színpad sötét ablakának szarvasbőr ablaktörlőjén.

*

Ahogy Az ablakmosó jelenének rendszeres múltba kapcsolása a Bunker múlt idejének egyfajta nyugtalanító aktualitásával találkozik, úgy maga az élmény is találkozik az életmű eddigi egészével: a „bunker” Mészöly írásainak egyik legfontosabb metaforája. Már korán megjelenik, és különféle változatokon keresztül (odú, fedezék, vakvágányra tolt vagon, vadászles, szétlőtt kápolna) elkíséri az írót a legutóbbi művekig (Szenvtelen feljegyzések). E két drámában azonban (a bunker kúpjának betonpalástja Az ablakmosó színpadterének „fekete körfüggöny éré’ rímel) túlnő egy ún, szókép szűkös keretein. Középpontba állítása lehetőséget ad a nézőnek (az olvasónak), hogy kipróbálja, önmagára vonatkoztassa^ a bőrén érzékelje az író által oly fontosnak tartott atmoszférát, hiszen színházi (olvasói) székében tulajdonképpen maga is bunkerban ül:

183