Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - SZEMLE - Szántó Ágnes: "Álomvilág, idill nélkül..." - avagy rondó negatív értékekre (Mándy Iván: A bútorok)
„TÖMI (föláll, kimutat a közönségre). Majd ők. Ha már idejöttek, legalább tanúskodjanak. Láttak, hallották... és bizonyára elfogulatlanabbak, mint én. Ők még csak ezután kerülnek sorra.” Számunkra is félelem, kiszolgáltatottság, a helyzet áttekinthetetlensége adatik meg, a látvány erejével idéződnek fel — tehetetlenül lecsüngő vagy ölbe ejtett kéz, ágyról lelógó láb, székre zöttyent test, semmibe meredő tekintet — eltört, félbemaradt, folytathatatlan mozdulataink. Életünk burleszktragédiájában (!) össze nem illő elemek hordozzák az összeegyeztethetetlent (föld alatt — élőként, bezárkózás — zár és ajtó nélkül, ablakmosás — közben mindenki „összeázik”, röptetés — szárnyszegés- sel, anyaság — várandós kirakati bábú), ezért lehet funkciója a pantomimelemeknek, a némajátéknak. Tomi és Anni úgy lépnek elénk a színpadra, mint egy-egy színes marionett-figura a „rózsaszín huzatos, arany virágos paraván” mögött; nevükön a kicsinyítő képző kedves is, édeskés is; finommá, ugyanakkor könnyűvé, súlytalanná | váltak (a Bunker uniformizált, fekete arcú bábui nevüket is elvesztették már; az Ablakmosó, mint személytelen foglalkozás-név, újra csak az azonosságot jelzi) — törékeny, üres, tartalmatlan érintkezési formák zsinórján függnek, törvényszerű, hogy nagyobb erők (nagyobb gyengeségek) játékszerévé válnak. Talán éppen ezzel a figyelmeztetéssel búcsúztatja a nézőtér kivilágosodásakor újra felhangzó dzsessz a kijárat (30'—40 év sorsfordulói után a hétköznapok) felé induló közönséget. Ablakmosó: „... a rögeszméim nélkül elpusztulnék. Én is csak test vagyok, amit táplálni kell...” SZÉKELY ÁKOS „Álomvilág, idill nélkül...” - avagy rondó negatív értékekre MÁNDY IVÁN: A BŰTOROK Már-már kafkai erejű szorongás vergődik e terjedelemre vékonyka könyv némely lapjain. Látomás, melyben alig történik valami, mégis elegendő, hogy létünk legnyomasztóbb élményeire, érzéseire döbbentsen rá ismét. Mintha nem is új regényét, csupán a mű legfrissebb folytatását adta volna olvasói kezébe Mándy: A bútorok egy tőről fakadt A Trafikkai. Az írásra késztő élmény ismerős, újdonság mindössze néhány vonás s a nézőpont: életünk tanúinak, a bútoroknak s az epizódok egy-egy homályosan derengő férfi- vagy nőalakjának kettős optikáján nézi a világot; illetve e két szereplőcsoport feszült „ütközeteiből”, egymásra acsarkodó néma monológjaiból vagy épp mentegetődzéséből építi fel e földi lét pszichikai kórképét, a vilászínház (ld. különösen „A parton” epizódját) minden szereplőjének kikerülhetetlenül determinált sorsát. Bútor és ember — bár ellenségesen — egyazon pályát járja. Ebédlőasztalok, komódok, székek, fotelok, szekrények szenvedik antropomorfizált létüket gőgös daccal, vagy az öregség bölcs magányát vállalva rezignált méltósággal, csak befelé könnyezve A funkciójukat vesztett, kidobott vagy cserére ítélt bútorok a lét átmenetiségének minden kínját — a magányt, veszélyeztetettséget, értékvesztést, kiszolgáltatottságot, vagyis a teljes elidegenedést (az embertől, egymástól és önmaguktól is) átélik. Társaikkal szövetségben vagy magányosan, szándékuk ellenére olykor egy-egy szituációban az emberrel is összefonódva értik meg az életnek, s így legfontosabb dolgainknak egyszeri és megismételhetetlen voltát. A hiba ezért, ha egyáltalán elkövetik, végzetes. Még nyomasztóbb, ha a cselekvés eleve csak szándékként létezett, s e szándékot álmodta lidérces valósággá „hősünk” („Szobarészlet”). A végeredmény mindenképp a 184
