Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)

nemzetünk sorsa ma e demokratikus hadsereg előteremtésével és hősi harcaival áll vagy bukik.

Mi tudjuk, hogy gigászi feladatra vállalkoztunk. Tudjuk és Rákosi elvtárssal együtt valljuk, hogy tízezer demokratikus tisztet egyik napról a másikra előteremteni nem tudunk. Tudjuk azt is, hogy a mi egyenruhánknak a magyar néppel szemben sok levezekelni valója van, és tudjuk azt is, hogy megtévedt, odaát harcoló volt bajtársaink minden bűnéért reánk, itthon levő, demokratikus magyar tisztekre száll a bizalmatlanság fojtó légköre. Tisztában vagyunk azzal, hogyha nem bíznak meg bennünk, nem bíznak meg szövetségeseink és saját közvéleményünk, akkor végünk van. Végünk van személyileg: de vége a hadseregnek, s ezzel az ország jövőjének is.

Megáll a döbbent lélek bennem, amikor azt hallom, hogy a szovjet katonai hatóságok az egyszer már átadott pavilloni hadifoglyokat ismét hadifoglyokká nyilvánítják, azzal az indoklással, hogy föltehető volt: csapataink a legelső alkalommal a németekhez akartak átmenni. Megáll a döbbent lélek bennem, amikor a vezérkar főnöke március 3-án délelőtt arra utasít, dolgozzunk ki rendeletet, melyben megtiltja a tisztek németbarát érzelmeinek kinyilvánításait, vagy amikor a vezérkar főnöke tiszti gyűlésen azt hirdeti ki: „Vigyázzon mindenki magára, senkinek el ne járjon a szája!” Hát mi készül itten? Reakciós, fasiszta partizánban da vagy szabad, meggyőzőclóses szovjetbarát szövetséges hadsereg?

így már értem, ha a támadások a Magyar Kommunista Párt részéről a bimbózó hadsereg ellen napról-napra ismétlődnek. (.. .) Ha a bizalmatlanság jeleit az orosz anyagi támogatás feltűnő lassúságával összevetjük, nyilvánvaló lesz a felismerés: a szovjet nem siet felfegyverezni egy olyan hadsereget, amelyről nem tudja, merre felé fog lőni. Mi hiába tudjuk, hogy a fasizmus ellen akarunk küzdeni, kell a bizalom. Az orosz bizalomhoz pedig az út a Magyar Kommunista Párt bizalmán át vezet. (...) Meg kell mutatnunk a kommunistáknak közelről a mi becsületes munkánkat, mert ez a bizalom, s ezzel a hadsereg felemelkedésének egyedül járható útja. A

Honvédelmi Minisztérium munkája szombat déli 13 óra óta megbénult. A miniszter hatalmas munkát végző, nem ritkán 15—18 órai dolgozó munkatársai, olyan csoportfőnökök, akik tábornoki beosztásban teljesítenek szolgálatot, letartóztatásba kerülnek. A botrány országos méretűvé dagad. Mindenki erről beszél, erről suttog- Ta_ lán éppen ebben a teremben már írják a Völkischer Beobachter* holnapi vezércikkét. A címe ez lesz: „Az úgynevezett Magyarországon szovjet parancsra Vörös János megkezdte a magyar érzelmű tisztikar statáriális, justiz mord-okkal való kiirtását.” De nem ez a. legnagyobb baj. Készül, uraim, ugyanakkor a Pravda holnapi vezércikke is. Még nem lehet tudni, hogy fog hangzani a címe. Lehet, bogy így: „A demokrata Magyarország kormánya csírájában elfojtott egy fasiszta összeesküvést.” De lehet, hogy a cím ez lesz: „D.emoiírata tiszteket végeztet ki a fasiszta Vörös János.” Bármi legyen is a cím, az eredmény ugyanaz: nem lesz magyar hadsereg. Az ország лере feszülten figyel, és lélegzetvisszafojtva várja a statáriális bífcwság ítéletét.

7