Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - SZEMLE - Székely Ákos: Mészöly Miklós: Bunker - Az ablakmosó

jelszónak a támaszpontja tulajdonképpen. Lakói már-már halottak („Véres kockapartik! Tíz méterre a föld alatt!”), s a tét éppen az, hogy sikerül-e végleg elfogadtatni velük a speciális feladat: önmaguk teljes feladásának szükségességét, vagy pedig erősebbnek bizonyulnak azok a szálak, amelyek az élet legalább apróemlékeihez- lenyomataihoz fűzik őket (fél-lábú madár, kutya, halott nő fényképe). A Lány és a két öreg érkezése ezeket a szálakat erősíti meg. Mezítlábas talpán a Lány magával' hozza a tavaszi föld melegét, szemében pedig (a Közlegény számára) egy szükségszerűen homályos eredetű és tartalmú kapcsolat ígéretét. A Hadnagy nagyon is jól érzi a veszélyt („Befertőzted a raktárainkat, a zubbonyainkat, a pokrócainkat...”), de a Lánnyal szemben alulmarad; hiába akarja bakancsba bújtatni a lábát, és legénységgé („bajtárssá”) avatni őt, számára (ahogy halott számára az élő) elérhetetlen. Végül ő maga kezd vetkőzni előttünk:

„Iszonyúak a terek, ha üresek. És ha gyenge vagy. Mindig féltem, ha egyedül kellett átmennem... sose tudtam, honnét jön a támadás, a kavics, a sár. Vagy a paradicsom! Az még megalázó is, ahogy csurog... Sokszor szerettem volna átfutni a téren, mint valami golyó, valahol nekicsapódni a falnak, beszorulni a téglák közé, várni... Egyszer kitaláltam valamit... tudod, milyen a gyerek^ Amerre laktunk, ott hordták el az üveggyárból a törmeléket. Egész zsákra valót gyűjtöttem, egyenként elhelyeztem őket az utcákon sorba, ugyanolyan távolságra. Mint egy stratéga! Titkos vonalakat raktam ki színes üvegből, házakat, városnegyedeket kerítettem körbe — bezártam őket! Persze, hagytam kaput meg átjárót, — de azokat csak én ismertem! ők meg végig azt hitték, hogy szabadok... S akkor elkezdtem szűkíteni a kört, mindennap egy kicsit..

Gyengeség és félelem szüli tehát a bunker eszméjét, s amikor ez meg is fogalmazódik, a Hadnagy már végleg veszít. Legénysége eljut a jámbor szelídségű engedelmességtől az ütésre emelt ökölhöz (Közlegény), a visszafordított fegyverhez (Tizedes), a lerángatott vállpánthoz (Őrmester) — a kitöréshez vezető útra. Egyedül a Hadnagy marad a bunkerban, de a telefont ő sem veszi fel már. Ügy tűnik, végérvényesen feladta a harcot. Vagy mégsem? Talán egyszer majd sikerül mégis újítania?

A befejezés semmiben lógó bizonytalansága („... és hová? ... és kihez? ... vagy azt hiszitek, csak én?... ti meg ártatlanul, mint cukor a selyempapírban?!... azt hiszitek?... hogy elfelejtik, ami volt?... még a szátok széle is véres!!...”) alkalmat ad a két darab egymásba való átáramlására is; könnyen megfordítható ok-okozati kapcsolatot találunk közöttük. Mintha a Hadnagynak végül mégiscsak lehetősége nyílt volna átmentenie magát (vagy fordítva; Mészöly előbb írta Az ablakmosót) — az Ablakmosó szintén „titkos vonalakat” rak ki üvegből (ablaküvegből), „házakat, városnegyedeket” kerít be, pontos, naprakész terv szerint gázol keresztül lakókon, lakásokon. Figurájában nem véletlenül érzünk valami régimódit („Ó... kisnagyságos!”): gátlástalansága, agresszivitása a régi, demagógiája változatlan, legfeljebb (tanulva az eseményekből, alkalmazkodva a körülményekhez) módszerei finomodtak. Munkáját ó is a lakók érdekeire hivatkozva végzi, neki is különleges feladata van: kitaszítani az embereket személyiségük védőfalai mögül. Bármilyen áron, hiszen „kell egy kis felfordulás, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz”.

Ez a rögeszme azért szedheti olyan könnyen áldozatait, mert egy idő után kiderül, hogy védőfalak nincsenek is, Anni és Tomi csak becsapják egymást és önmagukat; házi színházat játszanak („A mi házunk a mi színházunk.. .”). Kezdetben játékból; szegénységüket kijátszva nem létező bútorokkal rendezkednék be. Azitán hinni is kezdenek benne, védettnek érzik magukat, pedig a semmiben nyúlikélnak, egyetlen paraván fedezéke mögött élnek. Gyengeségből épül ez a bunker is, és ugyanúgy rögeszme: „Nézz körül. Pusztaság. Egy átkozott bútordarab sincs sehol. Csak a heverő, hogy több kedvünk legyen szaporodni. A dédmama arcképe csak agyrém. Én találtam ki. Beléd diktáltam, hogy elhiggyük, mi sem vagyunk olyan ágrólszakadtak, nekünk is voltak őseink. Aztán az ajtók meg a többi... Dajkamesék. Közönséges egyszobás kripta... igen... nem érzed a kriptaszagot? Magunkat zártuk be ide — megóvni a személyiséget!”

Hazugságuk ürügyet, sőt indokot szolgáltat az Ablakmosónak, hogy belegázoljon

182