Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Cs. Varga István: "Műveld a csodát, ne magyarázd!" Szergej Jeszenyin és Nagy László (tanulmány)

megszólaltatójává. Ezer éves éhe és szomja, népi hűsége átsegítette minden akadályon: „Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünkben a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonulatához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már »megbűnhődött« eszményi' jövőhöz.”

„LEGYŐZTE AZ ACÉL-LOVASSÁG AZ ÉLŐ LOVAKAT”

Nagy témakör az.állatábrázolás a művészetekben: festészetben, prózában és lírában egyaránt. Közel száz állatnév szerepel Jeszenyin verseiben. A falusi ember természetes társa volt a kutya, .a ló, a klecsikó, a tehén, a borjú. Jeszenyin és Nagy László mar-gyermekkorában mind gazda vagy játszótárs került emberközelbe ezekkel a háziállatokkal. Jeszenyin korai versben mondja el aJ!aíiáii__halladáját. Az öreg, ki- vénhedt tehénnek nincs már foga, szarván száz repedés, érzi a vég közeledtét, de ennél is fájóbban „Gyötri kínteli emlék: / kisboci, lába fehér. // Bánata lett öröméből, / mert fia mégsem övé. / Bőre karókon a széltől \ szárad a nyárfa tövén. / ...Fájdalom ég a szívében, / szarva a földre szegett... / Álmai dúsfúvü rétek / s hószínű nyíriigetek.”t> A „kisebb testvérek”, az állatok iránti pátosz érződik _A róka című versben is. Részvéttel rajzolja meg a róka átlőtt alakját, szomorú,' véres látványát. A kutya dalban elbeszélt tragédiája követi A róka és a Tehén című verseket. Idilli képpel indul a döbbenetes alkotás. A hajnali csillagok, a~nepköltészet kedvelt lélek- szimbólumai ragyognak. A kuckóban hét fiat kölykedző anyakutya meghitt öröme tragédiába vált át. A gazda elveszi, zsákba köti és a folyóba öli a hét kicsi kutyafiat. A filmszerűen megjelenített, bailladásam szaggatott történés időtartama hajnaltól alkonyig tart. A vers térdimenziója a kuckó zárt terétől az űrmagány végtelenségéig tágul. Az anyakutya öröme a komoruló összképben az érzelmi zenitről a kimondhatatlan fájdalom mélypontjára zuhan. A vers kulminációs pontja az utolsó strófa: bibliai parafrázist idéző kulcsponti helyen szakad fel a kölykeit vesztett anyaállat hóidra felvonított iszonysiikolya. Jeszenyin katartikus erővel, csodálatos képi érzékletességgel fogalmazza meg a kutya tragédiáját: „S mint akinek kenyér helyett / kötődő kéz követ hajít: / hullatni kezdte lassan a hóba szeme arany csillagait.”7 Amikor Jeszenyin Berliniben Gorkijnak elszavalta ezt a verset, a szikár, kemény természetű író sírni, zokogni szeretett volna. Az utolsó sorok hallatán az ő szeméből is kicsordultak a visszatarthatatlan könnyek. Bakuban pedig egy oroszul mitsem tudó aggastyán, népi dalnok, Dzsabar érezte meg A kutyát szavaló költő kivételes tehetségét, és türk anyanyelvén meghatottan fejezte ki főhajtással is nyomatékosított elismerését. A világháború kegyetlenségeinek, majd a testvérgyilkos polgárháborúnak az éveiben az állatok versben elbeszélt tragédiája a lét-tragédiákat is érzékeltette. Jeszenyin_pár- beszédet folytat az állatokkal, lét- és életérzést fejez ki tragédiájukban.

A kortársi visszaemlékezések sok történetet őriznek Jeszenyin állatszeretetéről. Az egyik éjjel a moszkvai utcákon, sikátorokban Jeszenyin éles hangon fütyülni kezdett, a hozzá rohanó kóborkutyák falkába verődtek körülötte. Hajnalig együtt kószált velük a kihalt éjszakai utcákon. Üzletnyitáskor kenyeret és kolbászt vett a kutyáknak. Jó gazdaként jóllakatta őket és fütyülve, vidáman integetve köszönt el a gazdátlan jószágoktól. Egyszer pedig a híres színész, Kacsalov kutyájával úgy eltársalgott, mintha értenék egymás nyelvét. Verset ígért Dzsimnek. Másnap á színészbarát népes társaságának örömére Jeszenyin beállított a Kacsalov kutyájához című verssel. Zengő hangon szavalta, mint jóbaráthoz intézte szavait. A fekete embert előlegező különös én- kettőzéssel kéri Dzsimet, hogy a híres-neves társaság legbúsabb, legcsendesebb vendégére figyeljen: „Majd eljön nélkülem, / belép a házba. / Te keresd meg fáradt tekintetét, / nyald meg kezét gyöngéden és vigyázva / minden igaz s nem igaz vétkemért.”8 Jeszenyin nemcsak az orosz földek őszi szomorúságát, de minden élőlény fájdalmát végtelen gyengédséggel tudta átélni és kifejezni. Joggal mondhatta Gorkij:

174