Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VIII. "Kelet népe"

tételt (amit majd Kossu-thnél újrafogalmazva halálos sértésnek vesz): „Minekünk is mozdulnunk kell, akér akarjuk, akár nem, s nehogy 'hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre.” Igaz, ő ezt az egész magyarságra érti, s csak annyiban fokozottabban a főurakra, amennyiben azoknak, lehetőségeiknél fogva, több a kötelességük. Kossuth pedig így fogalmaz: „Ha van e nemzetnek rendeltetése — van pedig — az bizonyára teljesülni fog velők és áltatok, ha nekik tetszik; nélkülük sőt ellenök, ha kell.” Mármint a főnemesek ellen. Csakhogy éppen ez ellenkezett szögesen Széchenyi koncepciójával. Mert nála az arisztokrácia részvétele csak az első lépés. Elképzelése szerint a modem gazdasági, társadalmi forma kialakulásával, a műveltség, az anyagi tehetősség terjedésével, a kiváltságok megszüntetésével ugyanis a kör egytre bővül, egyre szélesebb rétegek vesznek részt a társadalmi, politikai életben, míg végül nem a vagyon, nem a születés, nem a rang dönti el kinek-kinek a helyét és szerepét, hanem a képesség és rátermettség. Hanem: e fejlődési folyamat egyetlen fokán sincs szükség arra, hogy bármelyik társadalmi réteget kizárjuk a jogokból és lehetőségekből. Egészen pontosan és -távlatban: 'ha igazságtalan és a fejlődésre hátrányos a parasztság ijogfosztottsága, ugyanolyan igazságtalan és hátrányos lenne, ha — a kiváltságok lerombolása után — a volt főnemesség tagjait fosztanák meg attól a lehetőségtől, hogy képességüket és rátermettségüket bizonyítsák. Máspeddg Kossuth fent idézett mondata — de csakis szövegösszefüggésben, sőt egész működésébe ágyazva! — ezt a fejleményt tárja föl.

Vagyis: Széchényié a minél több, a lehető legtöbb erőt egyesítő reformstratégia, míg Kossuthé az ingadozókat, az útbanlévőket kizáró forradalmi stratégia. Ez itt a lényeg. Ez a gyökér; noha ekkor még valóban mélyen, mert Kossuth ebben az időben — tudjuk megnyilatkozásaiból, naplójából — nem számít, nem tervez forradalomra. Ugyanakkor, szerintem, már a Széchenyivel való nagy viták idején is tudja, hogy a grófnak tulajdonképpen igaza van: az ő stratégiája — stílusában, taktikájában megfoghatóan — forradalmi. És tudják legközelebbi társai is: Deák, Wesselényi, Szentkirályi, Ráday, a később csatlakozó PulsZky — hanem legjobban Eötvös József, aki az 1830-as párizsi forradalom hírét a Margitszigeten ünnepli meg Szalay Lászlóval, de sem akkor, sem később nem lát forradalmi helyzetet Magyarországon. Ebben az időben mégis mindenben együtthalad Kossuth Lajossal. Tehát: forradalmi stratégia, de nem egy forradalmi program szolgálatában, hanem a Széchenyi féle reformprogram segítésére, a határozottabb, gyorsabb változtatások kieszközlésére, sőt, néha kierőszakolására.

Ezt kell tudnunk, s ennek alapján ítélhetjük meg helyesen a vitát, az álláspontokat.

Azt például, hogy Kossuth nemcsak a Feleletben, hanem később is, következetesen „félreérti” a Hitelben megfogalmazott axiómát: A nemzet az anyagi gyarapodáson keresztül emelkedhet föl, ám ez csakis szellemi, erkölcsi értékeinek kifejlesztésével sikerülhet. — Micsoda meglepetés! — kiált fal, mikor a Kelet népében ezt újratalálja. .. Valóban nem érti? Szinte képtelenség. Inkább arról van szó, hogy — kettejük eltérő stratégiájának megfelelően — neki éppen ezzel kapcsolatban van egy merőben új tétele. Ki is fejti könyvében, hanem, taktikából is meg szerénységből is, Wesselényire mintázva: A nemzet eddig úgy tapasztalta, hogy két nagy politikai egyénisége van, s ezek nem egy úton járnak. „Az első közvagyonosság útján akar vezetni közszabadságra; a második pedig 'közszabadság útján vagyonosságra.” Az első lenne Széchenyi, a második Wesselényi. István -gróf azonban soha nem vallotta, amit itt neki tulajdonítanak, s a dologban az az érdekes, hogy Wesselényi sem azt a másikat. Ez Kossuth eredeti tétele, itt először megfogalmazva, s hogy mennyire az övé, arra jellemző, hogy az utókor Miklós bárót már ki is hagyja, sajnos -azonban, hogy Széchenyit bennfelejti. Nem rosszakaratból, hanem a folyamatok megértésének vágyától vezetve. így alakulnak ki s így válnak előítéletté a történelmi szimiplifikációk, melyek rendszerint azokat sem -kímélik, akiknek tételét „érthetővé egyszerűsítették”, így: Széchenyi előbb gazdaggá akarta tenni a nemzetet, azután szabaddá, míg Kossuth először szabaddá, s utána gazdaggá. Tudn-iülik, Kossuth sem vallja az utóbbit. Könyvében elégségesen magyarázza a két ellentételt, s ebből kiderül, hogy neki a közne165