Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VIII. "Kelet népe"
kenysége miatt — valóban megszűnt; a nemzetet azonban továbbra is agitálni kell. Nehogy elfáradjon, ellohadjon a két diéta 'közötti szünetben, — Ő, Kossuth, a Pesti Hírlap 32. számában meghatározta a haladás három stádiumát: agitáció, vita, cselekvés. Túl vannak az első fokon a fő törvényhozási témák: ősiség, örökváltság, bir- toktalamság, büntetőjog. S ezeket a Pesti Hírlap mind higgadtan is tárgyalta. Az agitáció stádiumában vannak viszont a másodlagos, ugyanakkor a mindennapi életben legsürgetőbb dolgok: iskola, óvoda, kórház, perrendtartás stb. Ezekről írt 6 szenvedélyesebben. — Végül visszautasítja azt a sűrűn hangoztatott vádat, hogy ő kizárólagos és egyedüli vezér akarna lenni. A tárgyalás befejezéséül három sarkallatos vád ellen akar védekezni: a tulajdon támadása; a főrendek és minden felsőbbség gyűlöletessé tétele; bujtogatás a forradalomra. (Ezzel egyébként ő is, mint Széchenyi általában, görcsös ismétlésekbe bo- csájtkoak, mert már védekezett mindhárom ellen, kimerítően.) Aztán ragyogó dolgokat mond a sajtóról és a nyilvánosságról: szabad sajtóhoz csak szabadabb sajtó által lehet felnőnni, éppúgy mint a szabadsághoz.. • És ezt a tételét szembeállítja a Széchenyinek tulajdonított reakciós felfogással. Végül kifejezd azt a reményét, hogy a gróf folytatja reformmunkáját. Ö, Kossuth, biztosítja arról, hogy minden helyes kezdeményezésénél ott lesz, mint napszámos. III. Nemlegességek és ténylegességek. A mű összefoglalásaként elemzi és megválaszolja a Kelet népe tételei közül azokat, miket a legfontosabbaknak tart: Helyes a gróf ajánlott módszere, hogy a nemzeti jelleg ügyében most már helyezkedjünk védelmi, az alkotmány modernizálása terén viszont támadó pozícióba. Am a gróf elfelejti, hogy vannak ellenségek is. Ezek egy része külső, más része belső. Az utóbbiak már belül vannak az alkotmány sáncain, s ezek ellen harcolni kell, különben nem érünk célt. Nem érti a gróf álláspontját a nevelés ügyében. Ha egyszer az a legfontosabb, akkor miért ajánl helyette két másik pótszert? Azonkívül: a -politikai jogokat egy tollvonással meg lehet adni, s azokat viszonylag gyorsan be tudjuk vezetni a gyakorlatba — a népnevelés azonban hosszú, generációkon át tartó folyamat. Ezért vesz ő, Kossuth részt több olyan egyesületben, hová a gróf nem ment el, s melyikeknek célja a köz nevelése. Iparegyesület például... És ezzel Kossuth, -talán tudatlanul, megpiszkálta azt a szikrát, ami az addigi néma, kölcsönös utálatot nyilvános küzdelemmé dobbantotta. — Széchenyi naplója, 1841 szeptember 7.: „Kossuth védekezését olvasom. Jól 'kimászott a csávából. Akadnak pillanatok, midőn kétlem, jó volt-e föllépni a Hitellel és a Kelet népével. Ha egyszer -hatalmába keríti lelkünket a kétely, vége a földi boldogságnak.”) Vagyis, láthatjuk, hogy Széchenyi nem csupán nyilvánosan (azaz: esetleg csupán taktikából) volt -képes elismerni az ellenfél győzelmét. A bejegyzés azonban annak is bizonyítéka, hogy helyesen értékelte önmagát, mikor könyvében jellemünk általa -keletinek nevezett -vonásait önmagára is értette, mert ím, a Kelet népében megnyilvánuló hatalmas vitakészséget itt már apátia váltja föl. Kossuth-tól voltaképpen azt kapta meg, amit ő tett az előtte járó nemzedékek élharcosaival, amikor figyelmen kívül hagyta küzdelmeiket, eredményeiket, és szempillarezdülés nélkül gázolt át rajtuk azzal például, hogy nevüket meg sem említve sajátította <ki tételeiket, megállapításaikat. (S tegyük hozzá: ezt teszi majd a Kossuthot követő, már nem csak demokratikusan radikális, hanem népi forradalomra alapozó republikánus nemzedék is. Mikor például Petőfi Sándor 1848 március 15-ére utalva azt írja: „Mi voltunk a -legelsők, kik tenni mertünk a honért.” S amitől majd Kossuth kap dührohamot.) Hanem a nemzedéki ellentét mindig csak ott hegyeződik ki, akkor súlyosodi-k társadalmi méretűvé, ahol és amikor társadalmi alapja van. Azaz, Széchenyi és Kossuth között nem csupán modorbeli meg -taktikai ellentétek voltak, hanem stratégiaiak is. És ezt a főnemesség szerepének megítélésénél foghatjuk meg legbiztosabban. Széchenyi ezzel kapcsolatos tétele: Gazdasági erejénél, politikai befolyásánál, műveltségénél, nemzetközi kapcsolatainál fogva a főnemesség lehetne a reformmozgalom vezető ereje. És ezt a szerepet vállallni részünkről nem kegy, hanem kötelesség. Így írja ezt a Hitelben, és így vallja későbben is. Sőt megfogalmazza a 164
