Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)
tárni, ott történhetett valami a háttérben, ami majd vádként szerepel. De ha az ügyvéd azt mondja, hogy érti, akkor rendben van. Csakhogy! Az ügyvéd azt is kijelentette, hogy csak az egyik vádlottat tudja megmenteni a másik rovására. Tehát a pénzest a pénztelennel szemben. Muhorayt Simonffyért cserébe. Hát ezt nem! Felálltam, és eljöttem. Mit tesz a barátság: Muhorayné is rávágta az ajtót az ügyvédre. Üjabb ötlet: menjünk el Vörös Jánoshoz, kérjünk kegyelmet férjeink számára. Vörös Tibor, a fiú, valamikor Muhoray Évát kerülgette (s maradtak némi nosztalgiái), őt kérte hát meg Éva, hogy járjon kökben az apjánál: fogadjon bennünket. (Az már szóba sem került, hogy apád meg Vörös Tibor életét mentette meg, amikor elvitte Moszkvába.) Vörös János fogadott bennünket. De hogyan... ! Zordónan. Mint méltatlanokat, le sem ültetett minket, asz- szonyokat. S hogy nem ígérhet semmit, mert statárium van. Statárium... A statáriális tárgyalást március nyolcadikára tűzték ki. Tanúként beidéztek engem is. A tárgyalás egy széles lépcsőfordulóból nyíló kis teremben zajlott, zárt ajtók mögött. Nekem, másokkal együtt kint kellett várakoznom ebben a lépcsőfordulóban. Volt ott a falhoz tolva valami ócska íróasztal, annak a tetejére ültem, és igyekeztem tartani magam. Nem hittem el, még akkor sem hittem, hogy mindez megtörténhet. Fagyos, hideg március volt, talán még havazott is. Onnan, a lépcsőfordulóból leláttam az udvarra egy nagy üvegablakon át. S mit látok? Hogy odalent katonák vonulnak fel libasorban, s aztán szabályos jobbra-balra át!-ok után kiformálják a fal előtt a kivégző négyszöget. S eközben, bizonyára véletlenül, elsül az egyik katona puskája. Az az éles csattanás néha ma is az agyamba hasít. És engem, a „tanút” még be sem hívtak., még meg sem hallgattak. Akkor határoztam el, hogy nem mondok semmit. Minek? Hiszen ezek már lent állnak. Nem is mondtam semmit. Behívtak, s azt kérdezték, kívánok-e valamit szólni, valamit felhozni férjem védelmére? „Nem kívánok.” Utólag világosítottak fel, hogy ezzel mintegy elismertem férjem bűnösségét. Mert a feleségnek kötelessége védeni a férjét. Láttam az arcokon, hogy meglepi őket a válaszom, de nem törődtem velük. Apád arcát figyeltem, vajon hogyan viseli, van-e remény? Tudja-e vajon, hogy ezek már odalent... Kiküldtek, kucorogtam tovább azon az asztalon. Valaki odajött hozzám, magyarázott valamit arról, hogy helytelenül viselkedtem, s hogy ártottam az ügynek, hogy hangoztatnom kellett volna férjem ártatlanságát. Minek? — mondtam, s kimutattam az ablakon a várakozó kivégzőosztagra. Ott, azon az íróasztalon dr. Herpay Tibor hadbíróra voltam a legdühösebb. Ült trónusán., mint valami únott istenség, ceruzáját igazgatta az asztalon, elelfojtott egy ásítást, mintha semmi, de semmi köze sem lenne az egészhez, mintha nem érdekelné, hogy négy embert itt rögtön a halálba küldenek. Végül ez a Herpay megelégelte a dolgot, órájára nézett, és feltett egyetlen kérdést. És ez a kérdés nevetséges botrányba fullasztotta az egész statáriális tárgyalást. Ez a kérdés így hangzott: — Hogyan fogja tisztázni magát az a ^íróság a történelem ítélőszéke előtt, amely a Szálasi-kihirdette statárium alapján halálba küldi az új magyar honvédség legdemokratikusabb gondolkodású tisztjeit? A statáriumot ugyanis még Szálasi Ferenc hirdette meg. .(Viszont való igaz, hogy elfelejtették visszavonni, s esetleg újból meghirdetni.) És akkor Herpay 5
