Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VIII. "Kelet népe"

ha a király is lemond a kegyelem gyakorlásáról. Azaz, olyan királyi leirat kellene, amelyikben egyik kitétel sincs benne. A nádor Bécsbe utazik, s a diéta vége előtt egy nappal, április 29-én este érkezik vissza, kezében a leirattal, melyikben a király megsemmisíti a pereket és szabadlábra helyezi a bebörtönzötteket — ám a kegyelem szó mégiscsak szerepel! Deák megdöbben. A nádor igazat ad neki, hanem változtatásra már sem idő, sem mód. Deák Ferenc ekkor négy szem között azt javasolja, hogy a nádor a két ház együttes ünnepi ülésén tartott felolvasáskor hagyja ki ezt a szót. A főiherceg belemegy, s ez magyarázza, hogy az inkriminált passzus a hivatalos jegyzőkönyvben nem szerepel, a csatolt okmányiban viszont igen.

És ez a mozzanat száznegyven év távlatából igen jelentéktelennek tűnhet előttünk, de meg kell értenünk, hogy abban az egész korszakban az ilyen csűrés-csavará- sokon és a pillanatnyi kompromisszumos ötleteken múlottak a legfontosabb dolgok is. Egy-egy látszatra ártatlan jogi kifejezés elhagyása vagy bevétele egész törvénykezési időszakok eredményét dönthette romba vagy erősíthette föl. Mint ahogy most, 1840. április 30-án Deák húzása hatalmas energiákat szabadított -föl a fojtottan remegő idegeskedés alól: minden szemtanú, aki visszaemlékszik erre az -alkalomra, azt mondja vagy írja, hogy a terem tombolt a lelkesedéstől. Tisztes öregek is földobálták kalapjukat, földhözvágták mentéjüket s rázták kardjukat fékeveszetten. Halálos ellenségek csókolóztak össze könnybelábad-t szemmel. A karzat sokáig harsogott az Éljen a király! kiáltásoktól.

iFerdinánd aztán kitüntetéseket osztogat, radikálisoknak csakúgy, mint konzervatívoknak. Széchenyi nem kap semmit, de ezt ő már annyira megszokta, hogy szót sem ejt róla — és valóban, mérhetetlenül fontosabb, ami május elsején virradóra -kerül be a Naplóba:

„Deák teg-naip este és ma reggel a főhercegnél. Ülés mindkét táblán, majd elegyes. Megjön az 5. cikkely. Holnap amnesztia. Nagyszerű. — Wesselényi győzelme! Csaknem egy és ugyanaz napon!. Deákkal soká a ligétben: (Deák szavai következnek — a szerző) Most nem kell agitáció. Mi mindnyájan azon leszünk, hogy vármegyei viszonylatban semmi túlságra ok ne adassák. Félek Baloghtul, Somsichtul, de kivált Batthyány bajostul. Mert kivált ezen utolsó tán agitálni fog... — Megnyugodtam. Deák kell, hogy a centrumunk legyen. Félre minden irigységgel hazámfiai, adjuk neki az elsőbbséget! — Vége az országgyűlésnek. Van jövendőnk!”- A kormány a saját szempontjából ott követte el a hibát, mikor a múlt diéta után egyszerre vett üldözés alá fő-, közép- és kisnemeséket, valamint honoráciorokat. Mert ezzel nagyban hozzájárult ahhoz a nemzeti egységhez, mely nem mentes ugyan az ellentétektől, de akcióképes. S ennek fő mutatója nem a kislétszámú főrendi ellenzék megalakulása, hanem a gazdaságii, társadalmi -reformot nemzeti alapra állító fontolva haladók pártja, mely már a 39/40-es diétán nem egyszer meghatározó volt, magához vonzván a katolikus főpapok többségét is. Vegyük ehhez hozzá, hogy mikor az udvar az egyházhoz fordul segítségért (a paipok a radikálisok ellen, a kormány mellett prédikáljanak), Kopácsy hercegiprímás azt üzeni vissza, hagy a püspökök nem agi-tációra valók; ha a kormány alkar valamit, hajtassa végre a saját embereivel... S tekintsük végül azt, hogy mikor a követek és a főrendek a diétáról hazamennek, akkor a középpontba nem a közjogi harcot, nem a politikái oppozíoiót állítják, hanem az építést, a -tetteket, az anyagi alkotásokat — egészen a Széchenyi és Deák között lefolyt beszélgetés szellemében.

Ez az a rövid időszak, miikor a magyarság rétegei és osztályai -nem a passzív ellenállásban, nem a sérelmi politikában, hanem a békés építő munkában találnak egymásra. Ez utoljára Rákóczi szabadságharca után alakult így, de akkor nem volt eszmeileg aílátámogatott, legálisan meghirdetett cél; Mária Terézia éppen ezért tudta előbb az urallkodóház javára fordítani, majd szétverni. Ugyanilyen aktív egység majd 1860—67 között formálódik újra, ám akkor sem hosszú időre, mert a kiegyezés után gyorsan szétváló politikai célok osztanak meg bennünket — ezt persze 1840-ben senki sem tudhatja. Ott és akkor Bécset a tudatos, építő nemzeti egység döbbenti meg. Az, hogy a nemzettesten belül már egyetlen biztos bázisuk sincs (még a régi, megbízható besúgók is egyre „nemzetibb színű” beszámolókat küldenek Sedlnitzky

156