Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? (paródiák) III.

EGY IDEGENBE SOKSZOR SZAKADT HAZÁNKFIA

Az aranykecske körmei között

Akkoriban idegenlégiós voltam a Genezáreti-tó egyik szerény kis kalózhajóján. Távoli hazámból azért jöttem el, mert nem akarták megjelentetni A tizennyolcadik parancsolat című epigrammámat. Arról nem is beszélve, milyen rosz- szul fizették ezt az akkoriban oly népszerű rövid műfajt. Barangoltam szerte a világban, amíg végre — az USA-ban — megjelentették a már említett kis versemet. Viszont senki sem olvasta. Erre megharagudtam az egész világra s felcsaptam kalóznak a Genezáreti-tavon. Munkánk többnyire abból állt, hogy a környék gazdagabb halászhajóit fosztogattuk, hasonlatosan ama nagyhalhoz, amely megeszi a kisebbet, akinek már gyomrában vannak a mégkisebbek, annak meg a mégkisebbek és így tovább. Egyébként nálunk becsületesebb legénységet találva sem találhatott volna magának a Kapitány. Persze, mindegyikünknek az aranykecske legendáján járt az eszünk, azért szerződtünk hozzá. Ez röviden így hangzott. Élt itt valamikor egy nagy uralkodó, akinek volt egy óriási aranyból öntött kecskéje, afféle bálvány, amely előtt áldozataikat bemutatták. Hanem mivel ezt az aranykecskét mindenki szerette volna megszerezni, ám olyan nehéz, s olyan hatalmas volt, hogy elszállítani senki sem tudta — kitalálták a következőt: nem igazi hit és vallás az aranykecskét imádni, le kell hát rombolni, szét kell verni-aprítani. Ki is tört и lázadás és szétverték az aranykecskét, persze, csak azért, hogy ki-ki elfuthasson egy-egy apróbb dardbjávál. Szóval semmi köze se volt ennek a hithez, valláshoz. Ekkor vihar támadt és az emberek belevesztek a partratörő hullámokba. Így hát az aranykecske tagjai ma is valahol a tó mélyén lelhetők. Hangsúlyozom: ez a legenda a mi kalózaink körében járta, így hát tulajdonképpen ezért kalózkodtunk mi itt, nem pedig azért, hogy szegény halászhajókat fosztogassunk.

Élt akkoriban a tó környékén egy gazdag görög kereskedő, Valami Krisz- tosz, akinek az volt a hóbortja, hogy halászembereket csábított el a bárkájuk — hálójuk — mellől, szóval: a munkapad mellől, aztán kóborolt velük, ki tudja, hova. Afféle emberkereskedő lehetett, ahogy hallottuk a főpapoktól. Ennek az embernek vagyonára igencsak fájt a fogunk, csak egy volt a baj: mi utáltuk a szárazföldi munkát, jobban lenéztük, mint a fügeszedést. A Kapitánynak támadt egy ötlete. Rábeszélte egy hajó megvételére ezt a Krisztoszt, (kinek később hatalmas hajógyártó vállalatai épültek, képviselete az egész világra kiterjedt.) Szóval rábeszélte, hogy aztán kirabolhassa a tavon. Így is történt. A begyulladt Krisztosz kegyelemért könyörgött, végül kibökte: — Elmondom az aranykecske titkát, ha elengedtek békével. A Kapitánynak sem kellett több. Markába csapott Krisztosznak, aki ezután átadta az aranykecske lelőhelyének térképét. Megtudtuk hát, melyik a tófenéknek ama része, ahol az aranykecske legtöbb s legnagyobb darabjai találhatók. Ettől kezdve már gyermekijáték volt az egész. A tó mélysége negyven vagy alig több negyven méternél. Egy háromhónapos könnyűbúvár-tanfolyam után alászálltunk. Fel is hoztuk az aranyat az utolsó darabkáig.

Mire ennek vége volt, Krisztosz már nem élt. Valaki más vezette a céget,

143