Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? (paródiák) III.
ez pedig nem volt oly hóbortos, mint elődje. Egy szép nap arra ébredtünk, hogy rajtunk ütöttek s elvették aranyainkat. Kikapartatták velünk a forró gesztenyét a tó fenekéről, s most ők eszik meg! Ez mlég semmi: a csirkefogók elméletet is gyártottak hozzá. Az arany arra kell, hogy eszméiket terjesszék. (Majdnem elfelejtettem mondani: volt valami eszméjük is.) Szóval kellett a pénz az eszme hódításához. És miután mindezt közölték velünk, szélnek eresztettek valamennyiünket. Most hova, merre — gondoltam immár ki tudja hányadszor. Eszembe jutott, hogy én már többé úgysem fogok epigrammákat írni. (Kiment a divatból.) Jobb lesz hát, ha visszamegyek kis hazámba, honfitársaim közé. Tervemet különösen elősegítette, hogy egyik óoskarulhám zsebeibe találtak jónéhány arany kecskekörmöt, amely csak azért kerülhette el az ő figyelmüket, mert az enyémet is elkerülte. No, gondoltam, ebből holtomig megélek, köpök az epigramma-tilalomra! Haza is mentem s titokban próbáltam értékesíteni az aranyat (lehetett úgy bő három kiló). De hát, ahogy az történni szokott, valamelyik irigy szomszéd feljelentett. Hűvösre ültettek. Amikor kijöttem, úgy határoztam, áruba bocsátom azt a néhány kitüntetést, amelyet különböző dalnok-versenyeken nyertem, epigrammáimért. Találtam is két hóbortos műgyűjtőt (az egyik holland volt, turistaként járt itt, a másik egy nyugat-német). Elég szép pénzt fizettek érte, de akármennyit is: egy év múlva legatyásodtam megint. Mi volna, ha megírnám azt az időt, amikor az aranyért bezártak. Egy hosszabb epigrammában. Hát megírtam, de kiadót nem találtam hozzá. Fogtam magam s az első adandó alkalommal külföldre mentem. Tárgyaltam egy kiadóval, aki hajlandó is lett volna kiadni könyvemet, de ezt mondtia: nézze, aranyicsempészeink nekünk is vannak. — Nem loptam én azt — háborodtam fel. — Elkallódott kincset találtunk mi, ami megilletett, hisz mi búvárkodtunk érte, nem mások. A kiadó azonban a fejét ingatta. — Mégha valami delikátesz bűnügy lett volna... Becsületes kalóz voltam világéletemben s mielőtt az lettem volna, ugyanolyan becsületes epigramma-szerző, így hát fogalmam sem volt, mi az, hogy „delikátesz”. (Utáltam az ilyen arisztokrata szavakat.) — Mit ért maga Brown úr azon, hogy delikátesz? — Hát — mondja ő — ha kiderülne, hogy ön tulajdonképpen, mondjuk, egy legendáért ült, mert terjesztettek magáról egy legendát. Ezien aztán elgondolkodtam. S egész finoman (mert egy magamfajta becsületes kalóz és epigrammaíró szereti a vaskos hazugságokat) meg is írtam a könyv új változatát. Ebben úgy szerepelt, hogy azt hiresztelték rólam, hogy én romboltam le az aranykecskét. Egy legendát fogtak rám, azért csuktak le. — Ez már más. — mondta Brown úr. A könyv meg is jelent, elég szépen hozott is, de csak elfogyott a tiszteletdíja. Most már mit találjak ki? Meguntam a Brown tippjeit, meg aztán nem is fizetett épp olyan jól érte (vagy én éltem túl nagy lábon?), megint hazajöttem. Aztán itthon írtam egy hosszú epigrammát arról, miként vett rá Brown arra a kis módosításra. A könyv megjelent, sikere volt. De már megint fogytán a pénzem. Ha egészen elfogy, megint megyek s csak találok ama tájakon valami témát, amit itthon meg lehet jelentetni. És fordítva. Hát így csak eltengek valahogy még vagy ötven évig. 144
