Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? (paródiák) III.

lágháborús változás, én azonban itt maradtam a Nagy^Balaton partján, nem kívántam visszamenni se a cirkuszba, se a csíksomlyói búcsúba többé. Volt ugyan nosztalgiám a gyergyói havasok iránt olykor-olykor, ám ezt elhessentette a tudat: új bohócok kellenek oda, kivénültem én már abból.

Az egész vágyból annyi maradt, hogy néha elénekeltem a „Székely sz.... a magyart, ette vön’ meg, amit sz...” kezdetű szomorúságos éneket, mely úgy jajongott a jeges-szelű Balaton partján, hogy benne búgott a hófútta fenyvesek, fehér hegyek minden bánata.

Ez volt a szakasztott elszakadtak himnusza és dávidzsoltára.

így éldegéltünk tíz testvéremmel a Nagy-Balaton partján, háború utáni szegénységben. Se lovunk, se bivalyunk, de még egy szánhúzó kutyánk se. Egy szegény, csontrahízó kecskén! volt mindössze. Mikor a táj fölvette fehércsipkés miseruháját, mégjobban éreztük a nyomorúságot: itt még egy rongyos fenyőtoboz se volt, amit oly szeretettel szedegettünk a havasokban kismókus korunkban. Rágcsáltuk ott a csudálatos fagyöngyöt, a Mi Urunknak ezt a pompás teremtményét, melyet csakis a szegényeknek adott. Hogy is érezhették volna a nagyurak, milyen pompás íze van a tehénlepénynek, lócitromnak, amikor ők dekadens ínyükkel máshoz szoktak. Visszasírtam a havasok világát, mert itt még papsajt se volt, nemhogy püspökfalatja! De annál több a csibecsont, a kódusemyő. Egyetlen mulatságunk ez a szegény kecskecske. Előbb csak felváltva kecskegeltünk rajta, ám mivel mindegyik irigyelte a másikat (tízen voltunk testvérek), elsajnálta testvérétől, hogy most épp az ül rajita s nem ő — hát fogtuk magunkat s mind a tizen ráültünk. így van ez, ha nincs jó testvérség, hanem valamennyi rátehénkedik egyetlen kecskére, arra az egy kis fődre, amit felváltva kén mívelni. Nyögött is alattunk szegény kecske nagyon. Ám ez még Péter-Pálkor volt, zabhegyezés idején. És eljött a tél igencsak zordonan, elfújta a nyár templomi gyertyáit s immár csak a hó világított. Meg iramba, vasderes, pej-kecskénk szőre. Volt a mi tihanyi náddal födött házikónkban a biblián s az imádságos könyvön kívül egy harmadik is. Régi, megsárgult lapok, képek: mint mikor avas lesz a vaj. Az egyik képen eszkimókat lehetett látni kutyás szánkókkal. Csillogó tekintettel mondja nékem kisebbik öcsém, Ferkó:

— Te Ferkó, mi lenne, ha szánkót húzatnánk a kecskecskével?

Erre nagyobbik bátyám, Ferkó, ki szintén hallotta a párbeszédet, oly lélekkel teli pillantást eresztett a levegőégbe, hogy az icsak libegett fölöttünk, akár a tündöklő papírsárkány.

Középső nagyobbik bátyám, Ferkó pedig csak ennyit mondott:

— Isten adja! Erre mind a tíz Ferkó rábólintott.

(Ugyanis mind a tizen Ferkók voltunk. Ez úgy történt, hogy valahányszor anyánk szült, a többi gyermekek nagyon betegek voltak. Apám, félvén, hogy a Ferkó név nem marad fönn, biztonság okából az újszülöttet szintén Ferkónak keresztelte. A gyermekek azonban meggyógyultak, s így hát szaporodtak a Ferkók. Egy ízben pedig az történt, hogy anyám annyira leányt akart, hogy fiú névre nem is akart gondolni — babonából. Fiú született megint, de mert okosabb nem jutott eszünkbe: hát végül ebből is Ferkó lett.)

Ahogy elterveltük, úgy is történt. Huzattuk magunkat a széles, tágas jégmezőn a Balaton vize felett, miközben darvadozott a dér 'és zizge lett a zúzmara. Berzsenyes volt a kecskecske szőre, szállott a párája utána, mint valami menyasszonyi fátyol. Minden jégvirág nekünk illatozott akkor.

És nékünk mégis mi járt eszünkbe? A távoli havas gyopár.

135