Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? (paródiák) III.

zában áldás, kinek házában áldás, annak mindig jut a múlt, a jelen s jövendő apró csodáiból.

Apró csodák: úgy tündöklőnek, mint fényesre sikált eszcájgok a konyha véget nem érő beláthatatlan tájain.

EGY ERDÉLYI SZÄRMAZÄSO IRÖ

Tízen ültünk egy kecskére

A Székely-Kárpátok tövében, a Kis-Balaton partján éltünk, amit némelyek Szent Anna tónak, más vidéken Gyilkos tónak hívtak. Aprócska, afféle gyermekded legényke voltam. Szemes, ragyogás, fényes a tekintet. Orcámon Szent Erzsébet rózsái virultak s a csíksomlyói könnyező Szűzanya harmadik könnye- hullatásakor — tehát piros pünkösd napján — múltam három és fél esztendős. Másképp udvarhelyi kálvinista volnék. Beszélni még nem tudtam, de máris megjelent első novelláskötetem, amelyből rövidesen filmforgatókönyv készült. Ekkor múltam két esztendős. Három hónapra rá megkaptam a BorókaéRendet, tölgyfalevél kíséretében. Három hét múlva a Fenyővíz-díjat, „Folt hátán folt, tű benne sose volt” című memoárjaimért, amelyből — egy hó se telt bele — drámát írtam. „Szűzanyánk vőfénye” lett az új címe, románul „A kovásznál ördög nyoszolyólánya” címen adták elő a bukaresti Nagycirkuszban, még földrengés előtt. Igencsak vonzódtam én ehhez a Nagycirkuszhoz: fel is léptem benne nem egyszer. Voltam én ott akrobata, lóidomár, állatgondozó, bűvész 'ás szemfényvesztő, de még zeneibohóc is. Le is szerződtem életfogytiglan (vagy hossziglan) a cirkusz művészei közé, mert mindig tudtam, hogy cirkusz és kenyér kell az én népemnek, akárcsak minden tisztelendő, sőt tiszteletes népnek, melyet is testvéremként ölelek keblemre. Megírtam ugyan nagy cirkuszellenes könyvemet (ötéves voltam akkor): „A bohóc nem beszélhet” címűt, ez azonban semmit sem változtatott cirkuszbeli státuszomon, hisz én magam is azon voltam, hogy aki bohóc, az főként ugráljon, grimaszokat vágjon, meg zenéljen, meg ülepen billentsék a porondon, ne pedig vérforraló beszédeket tartson. A bohóc nem tragédiát játszik. A másik esztétikai irányzat viszont a beszédes, feleselő bohóc eszményét írta zászlajára. Fn a néma bohócok híve voltam, magam is az lévén. Alá is írtam a cirkuszi szerződést valahányszor megújították. Ám a könyvemben mégis a beszédes bohóc panaszait mondtam el. Hogy nem engedik szóhoz jutni a porondon, hogy lassan elfelejti a szónoklás tudományát, de még a fogalmakat is (ha ugyan tudott ilyeneket szegény). Mindenki azt hitte, könyvem nagy felzúdulást vált ki a cirkusz vezetősége körében. Én mosolyogtam, ösmertem a dörgést. Direkt jól jött nekik: sokkal többen tódultak a cirkuszba, másrészt verhették a mellüket, íme — még egy társulati beltagnak is megengedik, hogy a cirkusz ellen szóljon, s hajaszála se görbül meg. Elképzelhetik milyen jó vélemény alakult ki ezután a cirkusz vezetőségéről. Tréfának fogták fel könyvemet, pompás reklámnak. (Egy tucat kiadást ért meg.)

Ez azonban még a királyság alatt történt.

Lassan hatéves lettem, beléptem hát a legszebb ifjúkorba. Ekkor ért a vi134