Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? (paródiák) III.
szeretne valamivel idősebb lenni? Mitől van ez, hogy mindig csak a más életkora volt a jó, mint a csalfa emberről szokás mondani vagy a csapodár asz- szonyról? Igen, az élet nagy törvénye, amit elsőként fedeztem fel: az kell, arra vágyunk, ami nincs. Ami még nincs vagy már nincs. Ilyen az ifjúság. Hát ezért szeretem az öregembereket, mert ők a szegényebbek: nekik már nem lehet ifjúságuk, ám a fiataloknak, ha iparkodnak, még lehet békés öregségük. Egy nulla az ifjúság javára. De én mégis a vesztes aggastyánok tisztelő híve vagyok. Mindig a vesztes oldalára álltam s állok. Hát igen: a társadalmi felelősség belső indíttatása taszít a csolnakba most. Az adja kezembe ezt a horgászbotot is. A társadalmi felelősség indít arra, hogy tegyek-vegyek, szöszmötöljek, pepecseljek, mert ki időt nyer, életet nyer. Láttam a múltkor a Vasas—Fradi meccset. A játékosok mérkőzés vége felé nagyon húzták az időt. De hát az öregemberek nem ugyanezt csinálják, midőn érzik: közeleg a vég. Ebben az időhúzásban a győzelem akarása van. És akkor miért beszélünk arról, mintha az öregek nem volnának akár ősz hajjal is fiatalok? (A két focicsapat csupa fiatalból állt.) Túl szemérmesek vagyunk ás csak félszájjal vagy orrunk alatt mormolva, netán hát mögött merjük kimondani az öregség és ifjúság szakmai titkairól, a képességekről alkotott ítéleteinket. A tehetségről, a tisztességről. Inkább hallgatunk és pepecselünk. Szerencsére én idejében rájöttem erre, és mindig ott, a csolnak- ban. S bár a dicsekvés távol áll tőlem, nyugodtan állíthatom: egy csolnakban evezünk valamennyien. De mégse úgy, mint a gályarabok. Sokkal inkább úgy, ahogy a moszkvai olimpián láttuk a párosokat, négyeseket, kajak-kenuban. Nyílt vizen és az aranyérmek iránt. (Nekünk most sajnos nem igen jutott. Ez is a mi hibánk.) Szóval ebben a csolnakban itt evez velem valamennyi dolgozó embertársam. És nem nézünk irigykedve a másikra, ki hogy evez, menynyit evez, mikor evez. Majd megméretik az, ha kinn leszünk az összes vizekből. És lengedező csolnakombán nincs jogom azt mondani: a társadalom a felelős, ha az én Pistikém felsír a bölcsőben. Ha ma nem akad horgomra semmi — ezért is tán a társadalmat hibáztassam? A szocializmus alapelvei között nem szerepel a giliszta és annak minősége. A csali. Ezt egyébként nemcsak én mondom, hanem jóbarátom a csolnakházmester is, ki mellékesen kultúrházigazgató Leányfalun és kazánfűtő a NAP-nál (Népi Alakulatok Poliaiája). A csolnak- mesterxel éppen a káposzta-árakról beszélgettünk, miközben a bőség zavara- gondja vett körül. Emlékszem egyszer Csallóközben jártomban-kelterűben is erről beszélgettem egy oda tévedt vöröskatonával. Ez még líLben volt vagy 45- ben, hamarabb vagy később, már nem emlékszem. Az odatévedt katona vigyázott rám, miközben és a káposztaföldön gurigáztam a káposztafejekkel. Ebadta kölyök voltain, rámfért a felügyelet. Nos, ezzel a derék katonával elbeszélgettünk a káposztáról és az árváiényhajról. (Ez utóbbira felcsillant a szeme, mert roppant érzékeny szívű volt. Én ugyan mindig utáltam az árvalányhajat, de őt .minden bizonnyal az árva szó hatotta meg, ettől is balalajkázott oly bús da- lakot aznap este a borpincében.) Nos, ekkor ámultam el: milyen kicsi a nagynak hitt világ, milyen közeli, ami távoli, milyen rokoni, ami idegen! Ö a káposztára azt mondta: kápuszta, én meg: káposzta. Egyból szót értettünk s ez az egyetértés ma is tart. És tartani fog mindaddig, amíg a káposztát ő kápusztának és én meg káposztának mondom. Vagy tán még tovább is, az Óperenciás tengeren is túl. ^ Míg ezeken jár az eszem a csolnakban, pedzeni kezdi valami. Szabadjára engedem a zsineget, mint valami gyeplőt dobom be. Mi ez? Egyből láttam: egy kilenc kiló hetven dekás kecskekörmöt fogtam! 130
