Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? (paródiák) III.
lek, mert közben elpusztultál a börtönben. Azt mondom csupán: a kiskirály teteme volt. Egyéves oszlásban. Ráleltem hát a bűnbak tetemére a Balaton iszapjában. És ekkor örökre megutáltam a vizet. Féltem tőle. Babonás lettem. Dühös rá: hát már haló porában is keresztbetesz nekem. Felbukkan a víz alól, hogy soha többé ne legyen gusztusom a vízben megfürödni. — Nem, nem fogunk mi egy tálból cseresznyézni, de még egy kádban fürödni se! — suttogtam. S attól kezdve szinte babonásán féltem a Balatontól, pedig közben kijártam egy főápolónői tanfoilyamot is, ahol tudományos szocializmusból nekem volt a legjobb jegyem. Ezt a misztikus félelmet mégsem tudtam kiölni magamból. S ha, amikor ő belefúlt arra gondoltam: mégis csak van igazság ebben az országban, ha egyéb nem — vízbefulladás esetén, most arra kellett döbbennem: kísért a múlt, bizony, víz alatt, víz felett, földben és levegőben. És ekkor, hogy víz nélkül mégse maradjak: beleugrottam a kútba. Ma egy hete húztak ki belőle, amikor már testemet kikezdték a kecskebékák. Nem is kihúztak, hanem kiszivattyúztak, mert immár modem szivattyús kút van a régi kerekes helyén. így én már csak a szivattyúsba ugorhattam bele. Ha jól meggondolom, ez is fejlődés. Hát isten veled Mátyás-Maliid és Kirill-Cirilla, isten veletek tizenhárom gyermekeim. Ti is búcsúzzatok apaanyátoktól és viselkedjetek rendesen ebben az életben, amely olyigen egyszerű, csak éppen mi tesszük bonyolulttá. Ezzel Kertes Juhászné befejezte elbeszélését, amelyet fényképről mesélt el Mátyás-Matild és Kirill-Cirilla fényképének. Én pedig hűségesen lejegyeztem, mint olyan dokumentumot, amelynek minden szava igaz és szociális tanulságokkal járhat. EGY ÖREG-IFJÜ CSALÁDAPA A kilenc kiló hetven dekás kecskeköröm Álltam a Kreml előtt és hallgattam a katonai díszszemle csizmáinak halk, békés, álomba andalító ütemét. Mintha nyári réten feküdnék, félálomban s fejem körül jámbor dongó'cska döngicsólne. Talpra ugróm, mint fürge fiúcska, ki otthagy csapot-anózeékosárt, hogy induljon a társadalmi közgond iránt, indulok a folyam felé, be kis csolnakomba, mely a Dunán lengedez. Evezőt a kézbe, hogy felejtsem fáradt öregemberségemet, mely annyi szelíd bölcsességgel áldott meg, hogy az ifjúság szertelenségeit méltán sirathassam. Hát nem furcsa? Nem furcsa, hogy az ember öreg és szeretne fiatal lenni s az ember fiatal és 129
