Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)
gyengesége miatt tettük. Nem! Mi csak lehetőséget akartunk adni, hogy jóvá tégy ük múltbeli bűneiket. („Kutyából nem lesz szalonna!”) Igen, kutyából nem lesz szalonna, ezt ténykedéseik igazolják, a magyar demokráciának sokkal erélyesebbnek kell Velük szemben lennie. A reakciós, népellenes tiszteket gyorsan el kell távolítani a hadsereg kötelékéből, Népbíróság elé kell állítani őket. Újjá kell szervezni a demokratikus magyar hadsereget! („Nagy taps!”) Tények bizonyítják, hogy a reakciós tiszti mozgolódások vezetői a vezérkari tisztek. Ez azt jelenti, hogy a Vezérkari tisztek 80—90 százalékát ki kell csapni a hadseregből, helyükre tartalékos tiszteket kell állítani. Most nem lesz szükség arra, hogy nagy hadászati gyakorlattal rendelkező tisztjeink legyenek, lehetőség van tehát arra, hogy a tartalékos tiszteket vonjuk be a hadseregbe, és kiképezzük őket jó, aktív tisztekké. Tisztiiskolákat fogunk szervezni, és ezekbe a tisztiiskolákba paraszt- és munkásiifjakat fogunk felvenni, a nép fiait. Eddig a magyar hadseregben tisztek csak a grófok, a bárók, a gentryk voltak („Le velük!”), legyenek most az új tisztiiskola tanítványai a nép, a munkások és parasztok fiai! („Nagy tetszés, hosszú éljenzés!”) Hisszük és elvárjuk Vörös János honvédelmi miniszter úrtól („Éljenzés!”), hogy erős kézzel meg fogja tisztítani a hadsereget a reakciós tisztektől. Ami bennünket, kommunistákat illet, mi teljes mértékben Vörös János mellé állunk, és őt ebben a munkájában továbbra is támogatni fogjuk. Szó sincs arról, hogy a demokratikus hadseregben igazolt, és ott szolgáló tisztek egytől egyig ártatlan bárányok lettek volna. Legtöbben kényszeredetten érezték magukat: meglett korukra kellett új eszmékkel, új gyakorlattal szembesülniük, bénította őket valamiféle kimondatlan szégyenérzet, de dolgozott bennük a vágy: jóvátenni valamit, menteni a maradék becsületet. Ez a beszéd pedig éppen azok ellen izgatta fel a tömegeket, akik több mint fél éve mindent megtettek azért, hogy az új, demokratikus magyar honvédség még részt tudjon venni a fasizmus elleni háborúban. Erre törekedett ott mindenki, még akkor is, ha titkon miég nem tudott megszabadulni a beléneveli „német-magyar fegyverbarátság” korszakának emlékeitől. De hogy a tisztikar 80—90 százaléka (tehát majdnem mindenki) fegyveresen szervezkedő, demokráciaellenes népár ülő lett volna? Ugyan ... Érdemes egy mondatot idézni a debreceni helyőrség tiltakozásából: „ ... meg vagyunk győződve arról, hogyha ilyen jelenségek előfordultak — amit a belügyi államtitkár Úr kijelentéséi után nincs jogunk kétségbe vonni — úgy ezek csak elszigetelt jelenségek lehetnek és semmi esetre sem alkalmasak arra, hogy belőle demokratikus honvédségünk egész tisztikarára ilyen súlyos vádak vezettessenek le.” S hogy nem akartuk a „nép, a munkások, parasztok fiait” ott látni a hadsereg magasrangú tisztjei között? Hiszen éppen ennek a lehetőségnek az alapjait fektettük le korábban az új, módosított Szolgálati Szabályzatban, a nevelőtiszti intézmények rendszerében. (S hogy korábban csak grófok, bárók, dzsentrik kerülhettek be a Hadiakadémiára? Vagy a Ludovikára? Én magam, özv. Tóth Gergelyné MÁV-nyugdijas fia úgy kerültem be, hogy érettségi után egész nyáron át ábrázoló mértant tanultam, mert ezzel mi a humán gimnáziumban nem 106
