Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)

foglalkoztunk, a Ludovikán pedig az egyik fő felvételi tárgy volt. De később, a Hadiakadémián évfolyamtársam volt egy Sípos Béla nevű fiú, akinek az édesapja Békéscsabán bérkocsis volt. Farke. Mihály bizonyára a tisztikar arisztokratikus elkülönülésére gondolt. De ebben a helyzetben talán disztingválni kellett volna. A tisztikar arisztokratáinak többsége régen Nyugaton volt már ekkor.)

Talán megérted tehát, hogy Farkas Mihály uszító beszéde megdöbbentett és felháborított. Ezzel együtt végképp világossá vált számomra, hogy most már nem egyes tisztek megítéléséről van szó, hanem arról, hogy — miután a háború befejeződött, s többé nincs szükség „nagy hadászati gyakorlattal rendelkező tisztekre” — leszámolnak velük.

De én még mindig küzdöttem. Három nap múlva, 1945. augusztus 9-én megjelent — vezércikként — a Debrecen című napilapban A híd alatt című írásom. A cikkben — talán érthető .módon — a régi tisztikar (soha nem tagadom) háborús felelősségét boncolgatom. A cikk alapkérdése: adva van a csatlós fasiszta Románia és a csatlós fasiszta Magyarország. Románia — királya parancsára — szakítani tud a fasiszta Németországgal, és megfordítja csapatait, Magyarországnak ez nem sikerült. (A címben említett híd akkor az egyetlen közúti híd volt Debrecenben, a vasúti pályaudvart ívelte át.) A cikk így kezdődik: „Állok a hídon és nézem őkét. Nézem a győzedelmesen hazavonuló román királyi hadsereget fenn a hídon, s nézem a magyar hadifoglyok rácsos vagonjait lenn a híd alatt. Miért?” Még néhány mondat: „A (magyar) hadsereg, amely 25 éven át esküdött Hadurára, a hadsereg, amelynek tisztjei épp erre az esküjükre hivatkozással voltak huszonöt éven át vakok és süketék a körülöttük zajló való élettel szemben, a hadsereg, amelynek minden tagja kész volt vakon életét áldozni a magyar nép vélt érdekeinek szolgálatában, ez a hadsereg a döntő pillanatban fellázadt, s fegyelmezett államhadseregből percek alatt az országvesztő nyilasbanda pártcsürhéjévé aljasult.” Másutt: „A román hadsereg tagjainak tilos politizálni, s így nincs meg a lehetőség arra sem, hogy egyesek tudás, szorgalom, munka és becsületes kötelességteljesítés helyett politikai párttagságuk révén akarjanak politikai karriert csinálni. (...) S mivel mindennek nincs meg a lehetősége, a román hadsereg ma is köztiszteletben álló, fegyelmezett, ütőképes alakulat, a román demokrácia megbízható támasza, (...) ahol az ország demokratikus átalakulását a külföld is osztatlan elismeréssel kíséri. Tanuljunk végre a románoktól! Ha vannak igazolt tisztek, akik a demokrácia megdöntésére titkosan szervezkednek, titkos lőszerraktárakat létesítenek, röpoéduláznak, hadbíróság elé velük! Ha vannak igazolt tisztek, akiknek működése egyesek szerint reakciós, elöljáró parancsnokuk elé a terhelő adatokat! De egyébként el a kezekkel a honvédségtől, ki a politikával a hadseregből! Ne váljon a Honvédség zabolátlan tömegszenvedélyek mesterségesen szított céltáblájává. Ez az egyetlen, ez a kizárólagos útja annak, hogy a híd alól a hídra egyszer mi is újra felérkezzünk.”

Ezek a rövid cikk utolsó sorai. Láthatod tehát: indulatos válasz ez Farkas Mihálynak. Mit mondjak? Jó ellenfelet választottam.

És ez a válasz teljes összhangban állt Vörös János 1945. május 25-én kiadott tiszti parancsával.

4. — Tiszti parancs. Fegyelem megszilárdítása.

Ismételten előfordult, hogy a szemlélő és ellenőrző magasrangú vöröshadseregbeli tisztek kifogásoló és kedvezőtlen nyilatkozatokat tet107