Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)

val és a demokrácia megkedvel tetősével. A demokrácia az egyedüli életlehetőség, mely az emberi társas közösséget elviselhetővé és az életet élni érdemessé teszi. Ha ezt valaki nem látja be, bizonyára azért, mett még nem volt alkalma az igazi demokrácia megismerésére. A dialektika hisz az emberi elme változásaiban: nincs jogunk feltételezni, hogy épp a reakciósok lennének megváltoztathatatlanok.

A oikkhez a szerkesztőség megjegyzést fűzött: „Igen nagy - örömmel közöljük ezt a tárgyilagos, értékes fejtegetést, mint a legjobb írást, amely a „Mi a demokrácia?” kérdésünkre befutott. Külön elégtétel az, hogy a haladó, határozott politikájú cikk az új magyar honvédség egyik vezérkari tisztjétől származik. A „vezérkari tiszt” 25 éven át a maradiság, a népelnyomás, a rövidlátás és a háborús uszítás megtestesítője volt. Vajha most a demokratikus átnevelés úttörőjévé válna!”

Valójában tiltakozás volt ez a cikk. Politikai hitvallásomnak, a demokráciának megfelelően tiltakoztam az ellen, hogy hovatovább mindenkit reakciósnak bélyegezzenek azért, mert oly szerencsétlen időben született, hogy életkora folytán valamilyen formában a régi rendszerbe beilleszkedni kényszerült. Van ebben a cikkben sok naivság, de talán rádköszönt néhány olyan gond is, amelyet még ma sem oldottunk meg megnyugtató eredménnyel. Annak megfogalmazására törekedtem én, amit nálam bölcsebbek és megfontoltabbak később úgy fejeztek ki: nem az a kérdés, honnan jössz, hanem az: merre tartasz. Vagy tömör politikusi fogalmazásban: Aki nem ellenünk, az velünk. Csakhát akkoriban az irányadó még ez volt: Aki nem velünk, az ellenünk, és a híres sztálini felfogás volt érvényben: A cél szentesíti az eszközt.

Kétségtelen, hogy a kibontakozásra vonatkozó ideáim leginkább valamiféle polgári demokratikus berendezkedést körvonalaztak, annak hangoztatásával, hogy a szóösszetételben a demokratikusra helyeztem a hangsúlyt, és mindenképpen szükségesnek tartottam a nagybirtokok, gyárak, bányák köztulajdonba vételét. (Néhány évvel ezelőtt a portugál modellben ismertem rá akkori elképzeléseim modelljére.) Volt azonban valami, amit én akkor már egyre világosabban láttam. Mégpedig az, hogy a forradalmi és szocialista jellegű kibontakozás kérdésében is megoszlanak a Vélemények. Utólag döbbentem csak rá arra, hogy miért érezhettem én már akkor világosan, hogy tragikus ellentmondások feszülnek a háttérben, amikor nálam tájékozottabbak és bölcsebbek még a demokratikus megújulás eufóriájában éltek és cselekedtek. Én ugyanis azon kevesek közé tartoztam, akik meghatározó élményként szívhatták magukba a budapesti Magyar Front, a baloldali pártok blokkjának — közkeletű szóval élve — népfrontos levegőjét (szerintem: egységének ritka légkörét), később kiábrándulhattam a régi rend tábornokainak tehetetlen moszkvai kormányalakító próbálkozásaiból, s most, Debrecenben érzékelhettem azt is, hogy a Rákosi-féle vonal merőben más légkört teremt, mint amellyel én a Magyar Frontban megismerkedhettem. Mindezt akkor ennyire világosan nem tudtam volna megfogalmazni magamnak, mint ahogy valószínű magyarázatát sem találtam ennek a kétféle tendenciának. Végül Nógrádi Sándor könyvében akadtam rá néhány sorra, amely — számomra — sok mindenre rávilágít.

2. — Nógrádi Sándor: A moszkvai magyar kolóniáról el lehetett mondani, hogy csaknem teljesen egységes; legfeljebb egy-egy személyes ellentét volt észlelhető, de ez nem keltett zavart. Ha az em103