Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)

bér mindenkit objektiven, adottságai, egyéniség szerint igyekezett megítélni, nagyzási hóbortot ekkor még senkinél sem tapasztalt. De voltak egészségtelen jelek, amikre már akkor fel kellett volna figyelni, habár ezt egyikünk sem tette. Például arra, hogy a Külföldi Bizottság tagjai az ország felszabadulása után kezükbe akarják venni a párt vezetését, anélkül, hogy számolnának az otthoni elvtársakkal. Hazaérve ez a birtokbavétel meg is történt. (Nem tudom pontosan, kit kellett a Külföldi Bizottság tagjainak tekinteni, de alighanem a következőket: Rákosi, Gerő, Révai, Nagy Imre, Farkas Mihály; Farkast azon a címen, hogy feloszlatása előtt egy ideig ő volt a Kommunista Ifjúsági Intemacionálé főtitkára.)

Volt-e előnyük a külföldön élt elvtársaknak a hazaiakkal szemben? Igen; az, hogy nemzetközi tapasztalatra tettek szert és általában elméletileg képzettebbek voltak az itthoniaknál. És volt-e hátrányuk? Igen; az, hogy nem ismerték a tényleges hazai viszonyokat. Nem ismerték, s nem is ismerhették a dolgozó osztályok és rétegek új generációinak a lelkületét. Ez pedig nagy hátrány, ami csak úgy hozhátó be, ha évekig köztük élnek, tanulnak tőlük. Valamennyi külföldön élő közül valószínűleg Rákosi ismerte leginkább a Horthy- rendszerben felnőtt emberek mentalitását, a hazai politikai-társadalmi áramlatokat, de az ő ismereteit is eltorzította az a tény, hogy a börtönlakó szemüvegén keresztül szerezte benyomásait. S amellett neki nem volt megfelelő nemzetközi politikai tapasztalata. Itthoni legális munkájának első évei után csakhamar látható volt nála az idegenkedés a széles alapokra helyezett népfront-mozgalomtól csakúgy, mint a Szociáldemokrata Párttal történt egyesülés történelmi jelentőségű tanulságainak levonásától. (...) Egyesülés a Szociáldemokrata Párttal a marxizmus-leninizmus platformja alapján plusz az összes demokratikus erők egyesítése a népinemzet frontban. Ez volt és maradt az ábécéje a magyar kommunisták poitikai stratégiájának. Rákosi ezt sohasem értette meg. (...)

... sem Ufában, sem később Moszkvában az említett elvtársak közül fülem hallatára senki soha nem vetette föl, hogy majd ha hazamegyünk, hogyan fogunk össze az otthoni elvtársakkal, az olyanokkal, mint Riajk László, Kádár János, Apró Antal, Kállai Gyula és a többiek. És hogyan fogunk velük összeforrni a munkában. Én senkit sem ismertem közülük, mert velük soha sem dolgoztám, csupán Révai mondta Kállai Gyuláról, hogy ő az, 'aki a Népszavában jó cikkeket ír a háborúról és a Szovjetunióról.

Egy oldallal alább még egy döntő fontosságú mondat: „Rákosi maradi felfogású ember volt: az új helyzetet és az abból adódó feladatokat nem értette meg; még mindig az első világháborút követő 'évek emlékei és tapasztalatai vezérelték tevékenységét.”

Ebben a mondatban benne foglaltatik az akkori demokratikus törekvések tragédiája. Világos: Rákosi (bár ma sem nevezném „maradi” felfogásúnak) alapvető élményeit a Horthy-rendszer első, véresen ellenforradalmi évei határozták meg, majd később tizenihat, börtönben eltöltött év. Rákosi nem értette, nem érthette meg, hogy időközben új, más szellemű nemzedékek nőttek fel, olyany- nyira, hogy még az annyiszor elátkozott, történelmi tehetetlenségét kölöncként

104