Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Bodor Ferenc: Kézműves tárgyalkotás Nyugaton

művész megkülönböztetést nem használják. A tárgykészítésben a határvonal a design és a kézművesség között húzódik. Amennyiben a népművészet szót használják a tárgykészítésre, azt a legtöbb esetben a még működő paraszti kézművesekre, mesterekre értik, vagy történeti értelemben teszik. Szakfolyóiratokban, könyvekben, oktatási intézményekben, szakmai szervezetekben elég élesen elhatárolódik egymástól az ipari formatervezés és a hagyományos kézművesség, iparművészet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyományok megőrzésének problematikája ismeretlen volna. Inkább arról van szó, hogy a népművészetnek egy tágabb, a környezetvédelemmel, az energia- és nyersanyagfelhasználással kibővített értelmezése terjedt el.

Érdemes lenne külön tanulmányozni a hagyományos kisipar, háziipar és a kézműves iparművészet, hagyományőrző tárgyformálás kapcsolatát néhány országban: Angliában például erős szálak kötik össze a hagyományos mesterségek szervezeteit az iparművészet intézményeivel. Így például az asztalosok, ácsok kapcsolatban vannak a belsőépítészekkel, bútortervezőkkel. A nyugat- európai országok közül talán Svédországban kezelik a legtudatosabban a hagyományos kézművesség problémáit. Átlapozva a „Form” című folyóiratot, ez rögtön egyértelművé és világossá válik. Külön számokban ismertetik a kézművesség jelenlegi állapotát Svédországban, és sok elméleti fejtegetést is közzétettek a témáról. A svédeknél ismeretlen az ifjú népművész fogalma, nem bontják korosztályra a tárgyi orrnál ók at.

Az viszont számukra is nyilvánvaló, hogy a hagyományos kézművesség újrafelfedezése a fiatalok műve volt. „Az ifjúság egy része a hetvenes években elmenekült a nagy városokból, és úgy ahogy kivonta magát a fogyasztás mindenkire kötelező kényszere alól, felcserélte a nagyvárosok ritmusát a természetével. Mezőgazdaság és kézművesség töltötte ki az életüket. A kérdés csak az, hogy ez a háziipari-kézműves fellendülés megmentheti-e a pusztuló kulturális értékeket, megtanulhatóak-e azok a mesterségbeli fogások, amelyek a hagyományok lényegét jelentették?” — kérdezi Kerstin Wickmann. Ugyancsak ő követeli, hogy a kézművességet is ugyanolyan alaposan oktassák, mint más szakmákat. Stockholm és Gustavsberg főiskoláit is befolyásolta Papanek és az ökológia. Sokan elvesztették hitüket a szériatermelés mindenhatóságában. Ezek a fiatalok húzódtak ki a városokból, őket nevezik a „Zöld Hullám Gyermekeinek”. Alkotóközösséget alapítottak és a közös munka útját választották. Köny- nyű volt elhagyott gyárakat, raktárakat, parasztházakat találni és ott műhelyeket berendezni. A műhelyek szakmai vállalkozások, piacra termelő közösségek, melyek önfenntartóak, és abból élnek, amit el tudnak adni. Tehát sikerült a hobbi-jellegtől megszabadulni. Igen fontosnak tartják az északi szakírók ezt a mozzanatot, hiszen ami egykor emberek tízezreinek adott kenyeret, az napjainkra a legtöbb esetben vasárnapi hobbivá, szabadidő eltöltési programmá vált. Ez hasznos lelhet közművelődési szempontból, de a dolog lényegét tekintve nem szerencsés fejlődés. Amennyiben a gazdasági körülmények engedik — a kézművességnek életképes gazdasági vállalkozássá kell fejlődhie. Ez lehet csak az elsődleges célja — vélik a svédek. A szakma tisztalelkű hívei ugyan ott is azt mondják, hogyha a profitszerzés lesz az egyetlen vezérlő szempont, az a tárgyak minőségének a romlását vonja maga után. Az a társadalom, amelyik megengedi a minőség romlását, szegénnyé válik. „Ha minden helyi közösség felkutatja a környezetében található nyersanyagokat, amelyeket odáig felelőtlenül elpazarolt, megszervezi a helyi erőforrásokat, akkor életképes kézművességet lehet teremteni.” — véli Ake Axelsson, egy kisebb bútorgyártó műhely tulajdonosa. A kézművesség nem lehet nosztalgia és nem lehet deko1095