Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Andrásfalvy Bertalan: Néprajz és tárgyalkotás
leteket kerttel együtt, szerszámokkal, berendezéssel, és ez lesz e körnek az otthona. Ide gyűjti ezentúl a még található értékes anyagot, itt rendezi be kiállítását, itt jönnek össze tanácskozni, szórakozni, tanulni. Nyaranta a kör tagjai felváltva, népviseletbe öltözve ellátják a múzeumi őr és vezető tisztségét, itt rendezik meg közösségi ünnepeiket, elsősorban a midsommer idején itt állítják fel zenével és tánccal a júniusi májfát, itt tartják a lakodalmakat, itt táncolják el, tanulják és tanítják néptáncaikat, muzsikálnak. Ezek a rendezvények — egy hagyományápoló közösség programjai — nem egyszer nyilvánosaik, a látogatóknak, turistáknak nyitottak. Elvégre nem baj, hogyha ezjt mások is látják, tanulnak belőle, példát vesznek, s közben megszeretik a dalar- naiakat. Ezek a körök, egyletek, önmagukat tartják fenn, s mert áldozatot hoznak e munkáért, a hagyományok ápolásáért, magukének is érzik, azonosulnak vele. Ha ingyen kapnák az államtól, s az gyámkodna felettük, nem éreznék, hogy ennek az ügynek a sorsa a kezükben van, ez az ő gondjuk. A tartományi vagy megyei múzeumnak az a feladata, hogy egy erre létesített alapból, állami támogatással, az ilyen hembygsgarden-ekfoen összegyűjtött anyagot, megfelelő terv szerinti időben néhány hétre beszállítja a központi múzeumba, ott konzerválja, restaurálja, lefényképezi és leltározza, bizonyos tudományos kérdéscsoportok szerint feldolgozza. Jellemző, hogy ez a munka milyen fontos az állami művelődéspolitikában —: a falusi múzeumközpontban leírt adatokat rádióhullámok segítségével betáplálják egy központi, stockholmi adatbankba, ahonnan minden tudományos kutatás számára lehívható, kikereshető. Hadd tegyem még hozzá, hogy a svédeknek Dalama körülbelül any- nyit jelent, mint nekünk Kalotaszeg. Itt már évtizedek óta működnek háziipari iskolák, nemzetközi tanfolyamok a svéd háziipar gyakorlati megismerésére, szövés, fonás, festés stb. tanítására. Nemcsak Svédországban, hanem a Német Szövetségi Köztársaságban is találkoztam olyan városi múzeummal, melynek egyetlen fizetett alkalmazottja egy félmunkaidős takarítónő volt. Igazgatója, egy középiskolai tanár, és lelkes gyűjtőgárdája, diákoktól a nyugdíjasokig maguk látják el a teremőri feladatokat is, mert minden látogatóval meg akarnak ismerkedni, be akarják vonni őket a gyűjtőmunkába, és önkéntes adományaikból nemcsak a múzeumot tartják fenn, váltogatják kiállításaikat, hanem havi tájékoztató folyóiratot is jelentetnek meg rotaprinttel, a legaktuálisabb kérdésekkel és kérdőívekkel. A magángyűjtők helyzete, megítélése ehhez hasonló. A közérdek az értékek megmentése; ebben ők is rés^t vesznek. A köz nevében csak azt kérjük tőlük, ne zárják el, ne titkolják gyűjteményüket. A kereskedőket, a külföldre játszó ügynököket nem sorolom a gyűjtők közé: azokról beszélek csak, akiknek van elkötelezettségük e nép műveltségével, s akkor meg is értik, hogy a megmentett anyag akikor kapja meg igazi értékét, ha az visszacsatolódik a néphez. Ha kiadják tárgyaikat kiállításokra — mint azt a Nemzeti Galéria a magánkézben lévő festményekkel és szobrokkal éppen mostanában tette, a tudomány és az egész magyar művelődés nagy hasznára. Engedjék tanulmányozni, lefényképezni tárgyaikat, mint ahogy a múzeumnak is meg kellene ezt engednie, ha a felvételek nem nyerészkedésből készülnek. Ha a múzeum ilyen nagyvonalú és készséges, akkor a múzeum is elvárhatja a magángyűjtőktől ezt a nagyvonalúságot. Hiszen egy célért gyűjtenek. Ahogy a múzeum is keresi a lehetőséget az országos gyűjteményekben őrzött anyag másolására, nyilvántartására a maga, tájhoz, megyéhez, országrészhez igazított működési körében. Nem csak a tudomány, hanem a mozgalom, helyesebben a jövő számára is. A kettő elválaszthatatlan. 1093
