Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Andrásfalvy Bertalan: Néprajz és tárgyalkotás

alkalmait: a gyermekjátszót, a táncházat, a lakodalmat és tort. Ez a sokszor és hosszan hallott, látott formavilág meghatározó erővel jelentkezik akkor, amikor ez az ember dalolni, táncolni akar, ha megnyitja dalra a száját, ha ritmikus mozgásba, táncba kezd.

A tárgyak világában is így igaz. A magyar pásztorok díszítő stílusa, tárgy- alkotó formái nem a népiélek közvetlen, elemi feltörései, valami mélyenfekvő, tudatalatti, misztikus népiességből, hanem a környezetében látott hasonló tárgyakhoz, a sokszor megjelenő mintákhoz, formákhoz, igazodva tudja csak az a pásztor elképzelni a saját alkotását is. A hagyományt követi szabadnak hitt formateremtésében is.

Tudjuk, látjuk, tapasztaljuk a gyakorlatból, hogy ott, ahol már a közösség szétesik, vagy szétesés nélkül is lemond eddigi hagyományairól, — példánknál maradva — ahol a hagyományos táncalkalmak megszűnnek, és nem kerül sor olyan alkalmakra sem, ahol dalolnak, nehéz, szinte lehetetlen a fiataloknak azokat a dalokat és táncokat megtanulni, amit pedig az idősebbek még tudnak, csak éppen nem gyakorolnak. A folytonosság megszakadt, s bármennyire is szeretnék a fiatalok feltámasztani e táncokat, nem megy. Az idősebbek nem tudják megtanítani a táncokat a fiataloknak a faluban. Mivel kiskoruktól kezdve nem tudták magukba szívni e kifejezésformákat, nincs zenei és táncos anyanyelvűk sem. Mozgásigényüket olyan formákkal fogják kiélni, amilyeneket nap mint nap látunk a mulatságokon, TV-ben, filmben, nap mint nap hallanak a rádióban és társaiktól.

Hagyományos tárgyi kultúránknak környezetünkben megszakadt a folytonossága. Már több nemzedék óta más minták, ízlésvilágok utánzásába kezdett a hagyományokat legjobban őrző falusi, paraszti társadalom is. Most, mikor újra tömegeknek lenne igényük az egyszerű, a használati értékű szép tárgyakra, tulajdonképpen már seholsetm létezik az a tényleges, élő környezet, ahol ezt magunkba szívhatnánk, (s ha lenne rá módunk és időnk) belenevelődhetnénk. De szerencsére e tárgyi világ, ez a környezet nem semmisült meg teljesen. Néprajznak hívják azt a tudományt, mely e hagyományos műveltség elemeit kutatta, leírta, tárgyait gyűjtötte, múzeumokba mentette. A nép ünnepi és hétköznapi alkotásait, művészetét múzeumi gyűjtemények, fényképek, könyvek, filmek és hangszalagok őrzik. A könnyen hozzáférhető, alkotásra alkalmas nyersanyagokat, készítési eljárásokat, megfelelő formákat és díszítést a ma alkotni vágyó a néprajztudománytól tanulhatja meg. A hagyományt elsajátíthatja, de már nem belenevelődéssel, éveken át kapott környezeti hatásokból, hanem tudatos tanulással az életből kiszakított és megőrzött tárgyak tanulmányozásával. A múzeum lehet az az iskola, az a mintagyűjtemény, ahol az egyszerű, minden ember számára hozzáférhető alkotás tudománya elsajátítható, megszerezhető; vagy legalábbis azzá kell lennie. Az is elképzelhető, s talán ez lenne a legjobb, ha iskolában is elsajátítható lenne az alkotás tudománya, de az iskolának akkor is közvetlenül vagy közvetve a múzeumra kell hogy támaszkodjon.

Azt mondottam az elején, hogy az alkotást, a környezet alakítását alapvető emberi igénynek, szükségletnek tartom. Ha erre nincs mód, ha az ember szenved a rákényszerített és tőle függetlenül alakított tárgyi .környezettől, — megnyomorodik, beteg lesz.

Mielőtt azonban a múzeum és a hozzá hasonló gyűjtemények új feladataival foglalkoznék, még más elemi, kitörölhetetlen emberi szükségletekről is szólnom kell, melyek a népművészet hagyományaira támaszkodó tárgyalkotással összefüggnek:

1089