Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Vitányi Iván: A népművészet távlatai
Mindezek persze csak igények, tendenciák, nem kész eredmények, de éppen mint ilyenek jelentősek. Kialakulásuk arra mutat, hogy művelődéspolitikánknak (a művészetet, közművelődést és közoktatást egyaránt beleértve) most valóban módja van kétféléi építeni az alagutat, a tömeg igénye és a művészetinépművelési szándék .találkozhat valahol középen. Ehhez azonban sok dolgot kell végiggondolnunk a népművészetnek az iskolai nevelésben vitt szerepétől kezdve, a tömegközlekedési eszközök munkájáig, az amatőr mozgalmaktól a tudományig, az autonom művészetben jelentkező új tendenciák felkarolásától a művelődési otthonok munkájáig. A felsorolás nem pusztán ötletszerű: adósságainkat, hanyagságainkat, sőt mulasztásainkat tartalmazza. Szembe kell néznünk velük. Ezért tartom félrevezetőnek az olyan vitát, amely olyan részletkérdésekkel foglalkozik, mint legutóbb a régi és új stílusú népdal rosszul feltett problémája. Alapvető dolgokat kell kidolgoznunk, megváltoztatnunk. Iskolai művészeti nevelésünkben nem pusztán a népművészetnek kell megoldani az őt megillető szerepet, hanem az egész nevelési rendszert a készségek fejlesztésének irányába kell elmozdítani (és éppen ebbe segíthet a folklór), bőségesen alkalmazva a mozgalomban kialakult módszereket. Egyáltalán nem szükséges a Kodályi hagyományt kanonizálni, de az sem jó, hogy általános iskolai énekes könyveink egyrésze olyképpen korrigálja a Kodályi hagyományt, hogy a népdal-anyagban is azokat a dallamokat helyezi előtérbe, amelyek legközelebb állnak a rádió hajnali műsorának dallamosságához: népdalokkal kikövezett úton indítjuk el a jövő generációt a slágerek élvezetéhez. A tömegközlési eszközök tettek egypár jó kezdeményezést, de a népművészet ma is csak elenyésző számban kap bennük helyet, s akkor is vagy túlságosan (a nagyközönség számára érdektelen módon) törekedve a szakszerűségre, vagy fordítva, a giocs felé nyomva. Kialakult egy olyan műsorpolitika (nemcsak a rádióban-tévében, másutt is), amely engedékeny minden sláger, minden giccs, minden olcsó szórakozási forma iránt („ha ez kell a tömegeknek, egyék”, s ezzel lebecsülik a közönség igényének valódi fejlődését), arra viszont már nem marad ideje, hogy a nép művészetét szervesen és méltó módon építse műsorába. Csak jellemezni akartam vele a tennivalók erdejét. Nagyon szeretném, ha nem haragudna meg senki sem érte, akinek munkaköréről most rosszat mondtam (a pedagógusok az iskola, a tévések a tévé miatt stb.) itt mindannyiunk felelősségéről van szó, arról, hogy a közvéleményben és mindnyájunk gyakorlatában nem tudtuk eléggé középpontba állítani kulturális fejlődésünk egyik döntő kérdését. Mindezek okából felhívással szeretném befejezni. Hagyjuk abba a felszínen mozgó, s ezért előbb-utóbb kicsinyességekbe torkolló vitákat, tegyük félre a másodlagos ellentéteket, meg a te-akkor-azt-mondtad, én-akkor-azt-mondtam típusú háborgásokat; de ne azért, hogy elkenjük a valóságos problémákat, hanem, hogy a maguk feladat-voltában nézzünk velük szembe. A szocialista kultúra és konkrétan közművelődésről hozott párthatározat keretet és lehetőséget adott, de a művelődés belső, tartalmi problémáinak megoldása nem lehetett feladat, a határozatot nem akkor hajtjuk végre helyesen, ha önmagunk megnyugvásáig ismételgetjük egyes szakaszait, hanem ha a határozat szellemében továbbmegyünk, a fejlődést alapvetően befolyásoló belső összefüggések felé. Itt pedig olyan problémákba ütközünk, amelyeket csak társadalmi összefogással, mindannyiunk közös erőfeszítésével lehet megoldani. 1074
