Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Vitányi Iván: A népművészet távlatai

„alap” nem pusztán a paraszti népművészet, hanem minden (kultúra, amely szervesen ágyazódik a közösségek mindennapi életébe, a parasztművészet mellett tehát a klasszikus örökség egy rétege, s a proletár és forradalmi kultúra sokszor csak csíraszerűen kibontakozó hagyománya. A kulturális élet egészének minden korban ez az alapja, ezen épülhetnek a különböző szintű autonóm kulturális tevékenységek, ezen emelkedhetnek a művészet és a tudomány csúcsai, annál magasabban, minél szélesebb az alap. A paraszti eredetű népművészet nem maga az alap, csak része annak, szerepe nem kizárólagos, mégis kiemelt.

Egy új közösségi művészet kialakítása tehát a fejlődés tendenciája, ez azonban nem ugorhat elő készen sehonnan {legkevésbé egyetlen alkotó fejéből, mert eleve csak a közösség műve lehet), kialakításában már kész formákra kell támaszkodni. De honnan lehet őket beszerezni? Mint ahogy már annyiszor előfordult: a holnap érdekében először a tegnapot kell megtagadni és a teg- napelőtthöz fellebbezni. A népművészetnek éppen legősibb rétege az, amely a legszervesebben kapcsolódik a közösségek életéhez, mivelhogy formáit nemzedékek hosszú sorának gyakorlata formálta ki. A népművészetnek igazi jelentősége éppen közösségi mivoltában van tehát, ezáltal vált és válik alapjává minden újabb közösségi stílusnak, így a forradalmi és proletár művészet minden kezdeményezésének (amelyek jelentőségét és szerepét ezúttal nem tárgyalhatjuk). Ezért nincs mindenestül hozzákötözve a parasztsághoz (hosszú ideig a parasztok őrzik őket, de nem mindig ők teremtik és nemcsak ők élnek vele), ezért nem mindenképpen népies romantika a népművészet felelevenítésére való törekvés: amikor emberek szerves és igazi közösségekben akarnak és tudnak élni, szükségképpen a népművészethez hasonló formákat termelnek önmaguk művészi kifejezésére. Nem pusztán a paraszti folklór feltámasztása tehát a cél, hanem egy új, szocialista jellegű közösségi kultúra megteremtése, ennek kialakításában azonban éppen a közösségi gyakorlat sokszoros próbája miatt nélkülözhetetlenek a parasztinak tartott (de amint láttuk nem pusztán paraszti) hagyományok.

Azokban az időszakokban, amikor a népművészet ügye árnyékba került, éppen ez a közösségi oldala ment veszendőbe. A népművészeti mozgalmaknak ugyanis éppenúgy megvolt és megvan a maguk története, mint minden más mozgalomnak és művészeti irányzatnak. Vannak hullámhegyei és hullámvölgyei is. A magyar népművészeti mozgalom először közvetlenül a felszabadulást követő években jutott delelőre, s azután hosszabb időre visszaesett. Az új fellendülés egész kulturális politikánt logikus következményeképpen 4—5 éve kezdődött és még ma is tart.

Igen tanulságos az is, hogy ez a mostani mozgalom éppen abban különbözik a régebbitől, amiben a fejlődés egy még korábbi szakaszára rímel: közösségi jellegében, a mindennapokká1 való közvetlen kontaktusával. A népművészeti mozgalom 45 utáni fejlődésében inkább a mű és a művészet állt a középpontban, a maiéban a tevékenység, mely a művet kiváltja és megszólaltatja; akkor a népdal hangsoraiban és szerkezetében gyönyörködtünk, ma az előadásra fordul figyelmünk; akkor a táncból elsősorban színpadot csináltunk, ma táncházakat szervezünk; akkor hiteles népi hímzéseket és kerámiákat gyűjtöttünk, ma — az ifjú népművészek mozgalma keretében — a hagyomány elsajátításával új tárgyakat formálnak; akkor inkább a népművészetnek közelmúlt, XIX. századi nagy, színes korszaka hódított, ma történetileg szemléljük a folklórt is, s a régebbi, keményebb stílusokhoz fordulunk.

1073