Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Vitányi Iván: A népművészet távlatai

Programjuk éppen abban volt egyedülálló, hogy az alapoktól a csúcsokig terjed. Az alapnál ott volt a népdal, a csúcson pedig az általuk teremtett modem magyar zeneművészet, amely egyszerre magyar és európai, sőt világzene, egyaránt támaszkodik a népművészetre és a klasszikus örökségekre, egyazon köze van az alföldi puszták, az erdélyi havasok muzsikájához, és a modem metropolisok avantgarde művészi újításaihoz. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az ő programjukban és az ő művészetükben ,(és olyan kivételes irodalmi teljesítményekben, mint például József Attiláéban) oldódott fel a két világháború között teljesen a magyar szellemi életnek az a rossz és torz kettőssége, amely a népiek és az urbánusok harcában jelnetkezett, s amelynek hatása máig sem múlt el.

Az utókor — ez vagyunk mi — Bartókot és Kodályt piedesztálra helyezte, programjukat, sőt programjuk továbbfejlesztését is vállalta, és szép eredményeket ért el a program megvalósításában. Nincs okunk a vészharang kon- gatására, a felelősök keresésére, a bűnösökre ujjal mutogatásra. De ha tovább akarunk menni, mégis meg kell állapítanunk, hogy mindazonáltal nem elemeztük még kellő alapossággal, hogy mi is következik ma a program megvalósításából. Olykor a zenei kultúra egész épületéből az alapot és a csúcsot szem elől tévesztve csak a középre figyeltünk (kicsit több népdal a rádióban, de magyar nótába oltva, kicsit több komolyzene, de főleg XIX. századi), s így éppen a nagy „kézfogás” maradt el, a hagyományok és a világvárosi élet történelmi találkozása. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ma sokszor ismét gyanakodva nézegetjük egymást: ki tartozik az urbánusokhoz, s ki a népiekhez. Pedig véleményem szerint éppen ez a kézfogás a szocialista közművelődés egyik lényege. Ha a szocialista jelzőt használjuk, nem egyszerűen több és jobb kultúrát értünk csak rajta, hanem más tartalmút és szerkezetűt. Nemcsak az nem mindegy, hogy a nagyközönség magyar nótával és slágerrel táplálkozik-e csupán, vagy népdallal és komolyzenével is, hanem az sem, hogy ez a komolyzene pusztán régi zeneszerzők jobbára romantikus alkotásaiból áll-e, vagy elvezet a mához. A közművelődés minden célját, feladatát bele lehet foglalni abba a metaforába, hogy hogyan találhatja meg az egész nép Bartókot, és Bartók az egész népet.

Éppen ezért kell azt is határozottan hozzátennünk, hogy Bartók művészete a népdal nélkül elképzelhetetlen, éppen az teszi sajátságossá a XX. század művészetében, hogy egyesíti a legmodernebbet és a legősibbet. A népdal nélkül művelődési programjuk is vértelenné válik, s elveszti teljességét.

De mitől van a népművészetnek ilyen kiemelt szerepe? Félreértés volna azt hinni, hogy csak azért, mert magyar, — s ezáltal a nemzeti kultúra egyébként fontos mozzanatát állítani az egész koncepció gerincébe. A népművészet jelentősége ennél is nagyobb és alapvetőbb. A népművészet eredeti formájában közösségi művészet, szerves része egy-egy közösség mindennapi életének, akik aktívan, alkotó-alakító módon gyakorolják. A kultúra polgári fejlődése erre az alapra építette fel a klasszikus művészet egész bonyolult épületét (elválasztva azt a közösségtől és a mindennapoktól), de magát az alapot elsorvasztotta, a népművészetet kiölte, s helyébe a mindennapok számára olcsó tömegárut adott.

A szocialista művelődéspolitika azonban nem nyugodhat bele a közössé- gek-mindennapok és a művészet ilyen elválasztásába, hanem a művelődés olyan szerkezetét kívánja megteremteni, amelyben a művészet ismét aktív-alkotó jelleggel kap helyet a mindennapok életében. Az igény egy ilyen művészetre ki is alakult, sőt egyre többek számára válik valódi szükségletté. Ha a művelődés alapjairól és csúcsairól beszélünk, ilyen értelemben tesszük. Az

1072