Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Vitányi Iván: A népművészet távlatai

Kétségtelenül vannak rossz jelek is. Mivel a népművészeti mozgalom ismét szélesedik és megújul, megnyilvánulásain ma csaknem ugyanolyan sokan tolonganak, mint pár éve csak a könnyű műfaj egyes rendezvényein. Természetes, hogy sokféle ember van közöttük. A kezdeményezések, törekvések is sokfélék, hiszen a mozgalom spontán szakaszában tart még. Elkerülhetetlen, hogy olyan elképzelések is kapjanak bizonyos teret, amelyeket joggal minősíthetünk akár „maradinak”, akár nacionalistának, akár provinciálisnak, akár egyszerűen zavarosnak, sőt hogy egyes esetekben — mint a múltban is megtörtént — a népművészet negatív politikai törekvések zászlajául is szolgáljon. Az sem éppen rokonszenves, hogy a népművészet sokszor akkor is túlságosan heves védelemben részesül, amikor erre nincs szüksége — mintha a néphez való hűséget csakis a népművészethez való hűségen kellene lemérnünk.

Mindezek tehát torz jelenségek, és — azon a katonai nyelven fogalmazva, ami mozgalmi dolgokban ma is gyakori — fel kell venni ellenük a harcot. Ezt azért tartom szükségesnek a leghatározottabban kimondani, mert elsősorban magának a népművészeti mozgalomnak van szüksége a torzítások elleni harcra. Mégis téved, aki ebben látja a legfontosabb feladatot. Nem haladhatunk a tisztázás felé, ha a népművészeti mozgalomnak csak a negatívumait nézzük, ha nem figyelünk fel erejére és igazságára, ha nem támogatjuk mindabban, amiben segítségre szorul.

Gyakran előfordul, hogy közfigyelmet keltő jelenségeket is pusztán felületi sajátságok szerint ítélünk meg. A népművészet körüli napi harcok a felülethez tartoznak, a népművészetnek a közművelődés egészében betöltött szerepe azonban lényegi kérdés. S ha itt értékelni akarjuk a megtett utat, csak abból indulhatunk ki, hogy a felszabadulás óta nagyon sokat tettünk, s olyan példás eredményeket értünk el, amelyekre joggal lehetünk büszkék az egész világ előtt, az iskolai énektanítástól kezdve a Röpülj páva-körökig, a néptáncmozgalomtól a tárgyi népművészeti értékek kultuszáig. A népművészet a népi demokráciában váU szerves részévé a közműveltségnek. Mégis, mindennek ellenére sem teltünk meg mindent, amit meg lehetett volna tenni. Ez a két igazság együtt adja a teljességet. S ha most a továbbiakban magam is a hiányosságokra irányítom a figyelmet, nem azért teszem, mert nem tudom jól, mennyit léptünk előre, hanem azért, mert az elért eredményeket is akkor becsüljük meg igazán, ha a továbbhaladás kérdéseit minél élesebben vetjük fel. Nagyon nagy művelődéspolitikai hiba volna, ha a népművészet helyzetét és távlatait nem magából a népművészetből ítélnénk meg. Ha el is ítélünk egyes törekvéseket, amelyek a népművészetet zászlajukra tűzik, ítéletünket nem terjeszthetjük ki a népművészetre, amelynek ügye, terjesztése és továbbfejlesztése egész művelődéspolitikánk és közművelődésünk egyik alapvető, s a maga igazi jelentőségében nem mindig megértett feladata. Nemcsak az ellen a torzítás ellen kell harcolni, amely a népművészetet nacionalista módon értelmezi, hanem éppenúgy az ellen a nem kevésbé kártékony felf ogás ellen is, amely eleve nacionalizmust lát a népművészet gyakorlásában, de legalábbis szüntelen fanyalog megjelenésén, s amely azzal véli a legjobb szolgálatot tenni a nacionalizmus elleni küzdelemnek, hogy lehetőleg még a nemzet szót sem veszi ajkára. Egyaránt rossz végletek ezek, de csak együtt lehet velük szembefordulni: csak a népi-nemzeti alapok megtartásával lehet a nacionalizmust leküzdeni.

Bartóknak és Kodálynak — a magyar szocialista forradalom előestéjén és szellemi előkészítéseként — nem az volt csak a koncepciója, hogy a népdalt fel kell gyűjteni, majd az iskolában tanítani, hanem hogy fokozatosan, de mindenütt a zenei művelődés egyetemes alapjává kell tenni.

1071