Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - "Költészet és valóság" Vas Istvánnal "Párbeszéd két ismeretlen között" című verséről beszélget Kabdebó Lóránt

nevetséges, a rózsákkal ennyit törődni és ennyire örülni a rózsáknak ilyen állapotban? És erre hirtelen föllépett egy másik szellem, ez az advocatus diaboli. Ezért az a címe ennek a versnek, hogy Párbeszéd két ismeretlen között, mert itt voltaképp két érzés, két lény, két szellem beszél egymással. Hogy melyik a kettő? Hát az elsőt, azt könnyebb megmagyarázni: az én vagyok. Vagyis az, amit énnek nevezek, ha úgy tetszik ez a hétköznapibb lénye is az embernek, meg az élni akaró lénye az embernek. A másik — hát mi a másik? Abban sokminden van. Furcsának fog hatni, de benne van Weöres Sándor is. Weöres Sándor, akivel valaha nagyon sokat vitatkoztunk, majd azt mondanám, hogy veszekedtünk, mert más felfogásunk volt jóformán mindenről: az életről, a költészetről. Az enyém, az... Nem, kezdem inkább úgy, hogy milyen volt az övé. Az övé — és ezt nyilván énvelem szemben egy kicsit még túlhajtva is hangoztatta, habár benne van a költészetében is éppen elég határozottan — ez a személytelennek, az egyén-fölöttinek, az általánosnak, az ész és az egyéniség által nem korlátozott életnek — mert ő ezt korlátnak tekintette — dicsérete, szeretete, hite. Hát ezzel szemben én meg egy kicsit, talán túlhajtva is vele szemben, bár ez is eléggé benne van az én verseimben, hát én meg észpárti is voltam és egyéniségpárti. Ahogy te mondod, mindig is az egy embernek és az egy személynek a hitétlben. Hát ez a másik hang, aki közbelépett, ez egy kicsit a Weöres Sándor hangja volt, és nekem nem az első versem volt ez, amiben ő szerepelt. Voltaképpen 45-ben már, rögtön a háború után született két versem, közvetlenül ezekből a mi vitáinkból.

Hallhatnánk akkor ezeket is?

Igen. Annál is inkább, mert azt hiszem, hogy az magyarázatul fog némileg szolgálni ehhez a vershez is. Ezeknek a verseknek a második személye, akit megszólítok, hát ez szinte egyenesen Weöres Sándornak képzelhető. Az elsőnek az a címe, hogy Nekem beszélhetsz.

Nekem beszélhetsz, énnekem úgyse kell Aszkéta üdvösséged.

Szép tőled, hogy míg fázol és éhezel,

Szemed az égre réved.

De én nem hallom a nagy zenét Átázva, hideg teremben.

A szegényes kultúra-törmelék Nem lelkesíthet engem.

Jaj, minden kell, a jövő meg a múlt,

Mind gazdagon és egészen,

Mert semmiről, ami valaha volt,

Nem mondhatok le. Nem és nem!

Nem kell az üdvösség se, ha itt Lent megrohad a testem.

Az égben is kell minden, amit A földön megszereztem.

1056